Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
biztosításáért. Tudniillik, arra a következtetésre jutottunk, hogy az aktivisták zöme a 60-on felüliek korosztályából származik. Tehát ha nincs sikeres beavatkozás, akkor 10-15 év múlva kihal az a gárda, amely eddig vállán vitte a magyar kisebbségek sorsát külföldön. Még az aránylag fiatal aktivisták is, akik a CHRR/HHRF köré tömörültek, immár bekerültek a középkorúak sorába. Ez a demográfiai tény, bár mély árnyékot vetett munkánkra, egyben arra sarkalt bennünket, hogy megoldást keressünk. Ugyanez az aggodalom vezetett bennünket arra a következtetésre, hogy a létező magyar-amerikai csúcsszervezeteket (AMSZ és AMOSZ) egy hatékony érdekvédelmi hálózattal helyettesítsük, hogy elkerüljük az egyhelyben topogást és a hatástalan státushajhászást, amivel az amerikai politikusok kielégítették a fent említett két szervezet vezetőségét. Tudniillik az amerikai belpolitikai életben elterjedt az a gyakorlat, hogy az úgynevezett „etnik politika” (’’ethnic politics”) mindig csak „show business” („színpadi attrakció”). Erre Újvági Péter, Toledo városában és Lukas megyében a Demokrata Párt vezetője mutatott rá, amikor épp ezzel kapcsolatban számon kérte saját pártjától — még Carter elnökségének korszakában — a „food, fun and famous people” vagyis „hastömés, hahotázás, hírességek” ömlesztését. Más szóval addig az időpontig az etnik politika főleg a népi fesztiválok szintjén ment végbe, szimbolikus megjelenésekkel és memorandumokkal. De éppen ez az adminisztráció adta meg számunkra a hatékony fellépésre a lehetőséget, mert az emberi jogok védelmét az Egyesült Államok politikájának fontos pillérévé tette. Véleményünk szerint ez a „színpadi attrakciós” politika azért érvényesülhetett eddig, mert a magyaramerikai politikát azok dominálták, akik általában ideológiailag elkötelezett emigráns politikusok voltak, nem ismerték Amerika pragmatikus politikáját és nem tudtak jól angolul. Ezzel ellentétben az 1970-es és 1980- as években a közéletbe került egy új nemzedék: fiatal amerikai magyarok, akik átláttak ezen a manipulációs politikán. Ezek ráadásul jó angolsággal voltak felvértezve és ennélfogva hatásosan tudták megfogalmazni kérésüket vagy követelésüket. Sőt közülük egy kis százalék beépült a republikánus és demokrata pártszervezetekbe is. Ennek az új nemzedéknek a tudására alapozva hoztuk létre az első emberi jogok védelmére felkészítő műhelyünket West Virginia államban, Wellsburg-ben, 1989-ben június 2. és 4. között. Erre főleg 4 amerikai magyar szervezet adta az anyagi támogatást: a Magyar Baráti Közösség, a Magyarok Emberi Jogait Védelmező Alapítvány, a William Penn Biztosító Társaság és az Amerikai Magyar Reformátusok Szövetsége. Bár ezen a műhelyen csak 12 résztvevő volt jelen, fontos gyakorlati és elméleti tapasztalatokkal látott el bennünket. Ezekre a tapasztalatokra alapoztuk a következő hat hasonló célú szellemi műhelyünket. Amint Kovács Beáta, ennek az első műhelynek résztvevője összegezte: „A műhely célja a következő volt: egy kötetlen előadássorozat keretében megbeszélni az amerikai politikai rendszer lényegét, amely lehetőséget nyújt minden állampolgárnak, hogy hozzászóljon az Egyesült Államok külpolitikájához, és ily módon befolyásolja azt, különös tekintettel a Közép-Kelet-Európában élő magyar kisebbségek helyzetére, sorsára.” Ezen belül szó volt arról, hogy 1) miképpen kell kapcsolatba lépni egy szenátorral vagy kongresszusi képviselővel, akár személyesen, akár levél útján. Kiderült, hogy nem szabad félni a politikusoktól! Az ő céljuk ugyanis egyértelmű: az újraválasztás. Ezért, állásuknál fogva mindig hajlandóak lesznek akár meghallgatni őket, akár levelüket megválaszolni. Hasznos, ha konkrét anyaggal látjuk el őket. Az a fontos, hogy minél nagyobb érdeklődést észleljenek a magyar kisebbségi témával kapcsolatos ügyek iránt; 2) hogyan kell a figyelmes nyilvánosságot szerkesztői leveleken és újságcikkeken keresztül befolyásolni. Számos kisebb-nagyobb újság egyre több cikket hoz a magyar kisebbséget érintő témákról: Erdélyről, Szlovákiáról, Magyarországról és más nemzeti kisebbségek sorsáról. Minden ilyen megjelent cikkre fontos reagálni — legyen az akár kritika, akár dicséret 46 1TT-OTT 30. évf. (1997), 2. (129.) szám Koller Levente
