Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)
1997 / 2. (129.) szám
megerősítésére és felvirágoztatására kellene fordítani. Lehetetlen azonban észre nem venni, hogy a tevékeny és cselekvésre kész magyarok tekintélyes hányada szívesebben kamatoztatná a szülőfölddel való kapcsolatokat, valamint az egyetemes magyar érdekeket előmozdító kezdeményezésekben és munkálatokban.10 Ezen adottságoknak a ki nem használása, Borbándi és mások szerint, igen nagy tévedése volt az Antall-kormánynak, melynek Jeszenszky Géza által emlegetett ilyen irányú igyekezetei, ezek szerint, nem igen hagytak nyomot a nyugatiak tudatában. Igaz, hogy az ilyen kihasználás különben is csak a „kölcsönös megbecsülés”, valamint „egyenrangúság és egyenjogúság” alapján működhetett volna. De az ehhez szükséges érzékenység — talán éppen Antall egyénisége következtében — nem volt erőssége az első posztkommunista kormánynak. Ez az oka annak, hogy nem tudunk egyetérteni Takács Józsefnek mások által is kifogásolt „A bölcs alázat hiánya” című cikkében foglalt egynéhány kitételével, melyeknek az a lényege, hogy a nyugati magyarok mea culpázva közeledjenek „hős” hazai testvéreikhez. Ez nemcsak jogtalan, de lehetetlen kérelem is.11 Egy sok éven keresztül nyugati világban élt, vagy esetleg ott emberré érett magyarnak ez nevetségesen visszatetsző elgondolás, egyszerűen azért, mert az ő agyában az „alázat”szó a feudális társadalmi renddel, meg a kommunista bürokráciával van kapcsolatban. Amerikában például még az is általános felháborodást váltana ki, ha ezt a gondolatot az Egyesült Államok elnökével, a legjelentősebb politikai vezérekkel, a legnagyobb tudósokkal, vagy a leghíresebb sztárokkal kapcsolatban említenék meg. Az amerikai fölfogás szerint ugyanis a megalázkodás és megaláztatás embertelen fogalmak, hisz nincs oly ember a világon, aki megérdemelné azt, hogy másik ember megalázza magát előtte. Itt tehát a jeles szerző egy kissé ellovagolta a dolgot. A hazaiak sokkal több segítségre számíthatnának, ha nem bűntudatos megalázkodást, hanem kölcsönös nemzeti érdekre és elvárható anyagi haszonra alapozott viszonyt várnának a nyugati magyaroktól. Azt ugyanis sohasem szabad elfelejteni, hogy „a legnagyobb érdek az önérdek.” Önérdek nélkül komoly viszonyt kialakítani, komoly eredményeket elérni, és sikeresnek lenni — gyakorlatilag lehetetlen. Éppen ezért kifogásolandó a hazaiaknak azon sokszor hangoztatott véleménye is, hogy „a Nyugat megint cserbehagyott minket”. A Nyugat ugyanis nem hagyott cserben senkit, csak egyszerűen élte és éli a saját életét, a saját jól fölfogott érdeke és a saját elképzelései szerint. Kegyelemkenyéren élni, alamizsnára várni, hosszú távon Érdy Miklós jótékonykodásra építeni a jövőt egyszerűen nem lehet. Gondoljunk csak arra, hogy egy átlag amerikai adófizető polgár szemszögéből Magyarország fontossága nagyjából Kokinkínával ér föl. Ez az átlag polgár pontosan úgy venné adópénzének Magyarország esetleges fölépítésére történő fölhasználását — ha ez nem teljesen üzleti alapon történne —, mint a magyar adófizető, ha rájönne, hogy adóját a tasmániai bennszülöttek életnívójának az emelésére óhajtanák fölhasználni. Sajnos, ez a nagy realitás. Ennek következtében tehát Magyarországnak és a magyarságnak nem alamizsnát, hanem mindkét fél részére előnyös és jövedelmező tőkebefektetéseket kell keresnie — ha lehet anyagilag befutott külföldi magyarok bevonásával is. S ha pedig ezek a befektetők megjelennek, nem kell őket kizsákmányolóknak. a New York-i és egyéb nemzetközi tőke magyarságot rabszolgasorsra kárhoztatni óhajtó érdekcsoportja előfutárának nézni, és akként is kezelni. Ezen a vonalon az Antall kormány nem nagyon jeleskedett. l2Sajnos, a Horn kormány is csak 1996. februárjában jutott el odáig, hogy összehívjon száz jeles nyugati magyar származású gazdasági, politikai, tudományos és kulturális szakembert, hogy megtárgyalja velük Magyarország jövőbeli lehetőségeit.13 Habár mostanában igen sokat hallottunk felőle, a július 4-5 között lezajlott „Magyarmagyar” konferencia” [„Magyarország és a határon túli magyarság”] nem a fönti kategóriába tartozik.14 A szocialista rendszerben kifejlődött „alamizsna mentalitásnak” különben van egy másik vetülete is, és pedig az, hogy a hazaiak valósággal elárasztják a nyugatiakat pénzkérelmeikkel. A legtöbb nyugati ITT OTT 30 évf (1997y 2. (129.) szám 41
