Itt-Ott, 1997 (30. évfolyam, 1/128-2/129. szám)

1997 / 2. (129.) szám

küzdöttek és szenvedtek, addig a Nyugatra menekültek dőzsöltek a pénzben és várták, hogy ölükbe hulljon az érett gyümölcs, vagy legalábbis egy államtitkári ki­nevezés. A rendszerváltás után tehát — a hazaiak szerint — csupán azért akartak volna hazamenni, hogy beül­jenek a bársonyszékbe, átvegyék a hatalmat, és aztán szépen learassák a hazaiak által vetett gabonatermést. Mint tudjuk, ebben a képben kevés a realitás, hisz nyugatosok közül — így a negyvenötösök és negy­venhetesek szinte mindegyike, és az ötvenhatosok jelentős része is — az életük megmentése érdekében hagyták ott hazájukat és kezdtek új életet egy idegen világban; s tették ezt igen sokszor nagyon nehéz körülmények között. Sokat dolgoztak, hogy elérjék azt, amit elértek, kevesen gazdagodtak meg valóban közülük, de ezzel szemben igen sokan — így például a negyvenötösök jelentős része — deklasszálódott és szegény fizikai munkásként fejezte be pályafutását. Persze harminc-negyven-ötven év nyugati tartózkodás után egy átlag nyugati magyar jobban él, mint egy átlag hazai magyar. De ez elsősorban a nyugati társadalmak magasabb anyagi szintjéből ered, s nem abból, hogy ölükbe hullottak a dollárok. A hazaiak e negatív érzésének a másik oka az, hogy voltak idők, amikor a hazajáró nyugatosok egyrésze pöffeszkedően és lekezelően viselkedett a hazaiakkal szemben. Ezek azonban a legtöbb esetben a kevésbé művelt és a nyugati világban kevésbé befutott egyének soraiból kerültek ki; olyan egyének soraiból, akik új hazájukban tulajdonképpen senkik lévén, egy rövid időre az otthoniak előtt akarták megjátszani az „urat”. Jelentős részük nem találta föl magát a befogadó társadalomban, nem tanulta meg tisztességesen új hazája nyelvét, de amikor hazament látogatóba, anyanyelvén dr. Bay Zoltán már csak akadozva és hibásan beszélt. Ugyancsak hozzájárult e negatív kép kialakulásához a rendszerváltás után hazatértek egy részének társadalmi-kulturális összetétele és politikai­ideológiai fölfogása. Habár nem nagy számban, de akkoriban települtek haza szélsőséges elveket valló egyének is, akik jelentéktelen, sokszor önkreálta, de ugyanakkor jelentőségükben fölnagyított nyugati szervezetek vezetőiként jelentek meg a porondon, és ezen címek és hivatalok birtokosaiként, valamint egykori (állítólagos vagy valódi) hőstetteik alapján részt követeltek a hazai társadalmi és politikai vezetésből. Ezen egyének kétes hazai szereplése és állításaik hiányosságának bebizonyosodása igen lerontotta a nyugati magyarok hitelét, mely hitelromlás ódiuma aztán a többi nyugati magyarra is átháramlott. Sok hazai szemében a nyugatiak tehát megfutamodóknak és megbízhatatlan szájhősöknek tűntek, akiknek elsődleges óhaja, hogy a sokat szenvedett magyar nép nyakára ülhessenek. A nyugatiak szemében viszont a hazaiak a szocializmus által átnevelt potyázok, akik elfelejtettek dolgozni, megszokták a társadalmi juttatásokból való élősködést és akik a hazai pénzeszsák kifogyását követően most a nyugatiak nehezen megkeresett vagyonának megcsapolásával óhajtják folytatni kényelmes életüket. Az a nyugati vélemény, hogy „mi otthon nem kellünk, csak a pénzünk kell” állandóan jelen van a nyugati magyar kommentátorok írásaiban, épp úgy, mint a különböző társadalmi és magánösszejövetelek eszmecseréiben. S ezt a jelenséget még az igen visszafogottan fogalmazó Borbándi Gyula is megemlíti „Mit vár tőlünk a haza?” cím alatt 1993 elején megjelent cikkében. Mint írja: „Mintha Magyarországon főleg csak azt illetőleg lennének elképzelések, hogy mit tehetnek anyagiakban a volt és mai emigránsok.”9 Idézi a már akkor széles körökben elterjedt véleményt, miszerint a hazaiaknak „csak a pénzünk kell”. Borbándi megemlíti, hogy a nemzet és az új kormány elvárja, hogy a nyugati magyarok „összeköttetéseiket is mozgósítsák annak érdekében, hogy a külföldi tőke és a tőkésíthető szaktudás minél nagyobb mértékben áramolhassák Magyarországra.” Ugyanakkor azt is jelzi, hogy a nyugatiak nagy fájdalmára az Antall-kormány alig-alig érdeklődik a nyugatiak fölgyülemlett tudása és tapasztalata iránt. Ennek következtében aztán, mint írja, „sok energia és tenni vágy ás marad kihasználatlanul. Parlagon hever az a tömérdek tudás és tapasztalat, amelyet a kinn élők évtizedek alatt megszereztek.” Majd így folytatja: „Megítélésem szerint ezt főleg a magyar szórványok szellemi és közösségi életének 40 ITT-OTT 30. évf. (1997), 2. (129.) szám

Next

/
Thumbnails
Contents