Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 2. (127. )szám
Az írott szó méltósága A kisebbségi sors zubbonyában Sylvester Lajos Sepsiszentgyörgy Találkozóra szólított a Magyar Újságírók Közössége Marosvásárhely mellé, Erdőcsinádra. A körüljárandó téma: a kárpát-medencei magyar sajtó lehetőségei, jövője, e sajtó hagyományainak, értékeinek, színvonalának, az írott szó méltóságának megőrzése, a hazai és a határon túli magyar újságírás közötti kapcsolat megteremtése. Magam inkább az erdélyi viszonyokat ismerem, az újságíráshoz nem megszokott módon jutottam el, ezért inkább eme gyakorlat alapján közelítek a témához. Tulajdonképpen tizen és egynéhány esztendeje vagyok státusz szerint is újságíró. Újságot, újságba viszont több mint három évtizede írok. Kívülről érkeztem tehát, de az újságírást nem hobbiként, pótcselekvésként műveltem, hanem a kisebbségi sors kényszerzubbonyában, szükségből, de kedvvel. Évtizedeken át az erdélyi magyar közművelődés, majd a színházi élet pászmáin araszolgattam. Újságbéli, folyóiratbéli közlésre elsősorban azért volt szükségem és késztetésem, hogy a magyar közművelődés és a művészeti élet „ügyeit” intézzem. Illetve híveket, támogatókat szerezzek az ügyintézéshez. Kisebbségi körülmények között, ha lényegében nem is, de mégis más az újságírás szerepe, funkciója, mint az ellenzéki lapcsinálás esetében. A magam életében gyakorlatiasabb is, konkrét célok elérésére ráállított, kihegyezett. Az én esetemben elsősorban formatív és másodsorban informatív szándékú. Hadd mondjak példákat. Erdélyben, főleg Háromszéken volt némi szerepem a magyar közművelődési intézményrendszer kiépítésében, és a — diktatúra szorításának éveiben — felszámolásának lassításában. A hatvanas évek végén , a hetvenes évek elején, mikor mi magyarok pillanatnyi lélekzetvételhez juthattunk, a közművelődési egyesületek, múzeumok és emlékházak — nem túlzók — tucatjait létesítettük. Emlékműveket, szobrokat állítottunk, emléktáblákat helyeztünk el, újjászerveztük a népfőiskola típusú ismeretterjesztést, tág hatósugarú kulturális összejöveteleket szerveztünk. Az a régió, ahol éltem, pezsgő kulturális élet színterévé vált. Lebontani teljesen később betiltásokkal, személycserékkel, nyelvtépéssel sem tudták. A megszerzett tapasztalat, a gyakorlat elpusztíthatatlanná vált, mimikrit változtatva működött tovább. Ebben volt fő támaszom — támaszunk — az újságírás. Tulajdonképpen a történelemből kölcsönzött kifejezéssel élve kisebbségi csatározásainkban a könnyűlovasság szerepét töltötte be. Előőrs volt, felderített, tájékoztatott, a nagyobb stratégia részeként helyi csatározásokba kezdett s vissza is vonult a sohasem biztonságos fedezékeibe, ha a harcállás erre kényszerítette. Nálunk a tiltások, a nyomon követések esztendeiben egyrészt mélyen devalválódott az írott szó becsülete, amennyiben nyáladzóvá, lényalóvá züllött, de igen magas volt az ázsiója, ha nyíltan vagy bujtatott eszközökkel az igazságért, magyarságért percegett a toll a papíron. Bátorítóvá vált, mert az emberek a leírt szót olvasva elhitték, hogy szabad ezt, azt cselekedni, hisz az újság is „megírta”. A ’90-es évek után, tehát a visszaállított sajtószabadság esztendeiben már hivatásos újságíróként egy második világháborús emlékmű felállítása, riportkönyv írása és dokumentum riport-film készítése közben írtam (elnézést a magamat idéző betétért, de, jellemző módon, az a nemzetpolitikai szemle, a Magyar Élet is megszűnt, amelyben írás, mű és cselekedet címmel közöltem. Azt már rég tapasztaltam, hogy kisebbségi körülmények között a tiltások háromnegyedszázados traumáit, görcseit az írott szó milyen gyorsan oldja. Ha valaki ezt meg ezt le is írta, közölte, akkor szabad arról a témáról szólni, szabad emlékezni, cselekedni, hisz, lám semmi baja sem esett az illetőnek. Magam mindig is az emberi tartást formáló, cselekvésre késztető írásbelizés híve voltam, nem volt kenyerem a passzív szemlélődés, a szenvtelen híradás s kimondottan utáltam a témát pondróként bemászó s a felszedett szagokat a közvélemény elé hordó újságírást. Az írás révén kész tények elé lehetett állítani az embereket, hivatalokat, s a közjó érdekében közzétett elképzeléseket nehéz volt letorkollni, megakadályozni, hiszen már a nyilvánosság kezdett munkálni rajta. Maradjunk a szoborállításoknál, ha a fejlemények átbillentek azon a ponton, hogy nagyobb lesz a botrány — erre igen sok példám van — , ha megakadályoznak valamit, mintha csökkentik annak jelentőségét, eltus-ITT-OTT 29. évf. (1996), 2. (127.)szám 45
