Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 1. (126.) szám
J___L Autonómia Dr. Ludányi András (Ada, Ohio) Az amerikai és kanadai politikában a „csoport” vagy „nemzeti” autonómia fogalma nem ismert, sőt idegen. Ezt tartva szem előtt, úgy hiszem, hogy szólnunk kell egy keveset magáról az elvről, nehogy már a kiindulásnál szemantikai zavar hiúsítsa meg ennek a témának a megvitatását. Az amerikai és kanadai szóhasználatban az autonómia fogalma alatt azokat a védekezési lehetőségeket értik, melyekkel az egyén rendelkezik a társadalomban, vagy amelyek a kormány betolakodása ellen védik az ő személyes életlehetőségét. Ebben az értelemben a fogalom tkp. a „személy életterére” vonatkozik, magánéletének a sérthetetlenségére, az egyén igyekezetére, hogy megvédje magát a társadalom jogtalan benyomulása ellen abban, ami csupán az emberek személyes életéhez tartozik. Ezekben a társadalmakban az autonómia fogalmát ritkán használják csoport- vagy kollektív jog megjelölésére. Európában az autonómia elve széleskörű alkalmazást nyert bizonyos intézményekben, különösen az egyházakban és az egyetemeken. A középkorban a feudalizmus mint társadalmiközgazdasági és politikai rendszer szintén alkalmazta a hatalom széleskörű decentralizálását, ami azt jelenti, hogy számos területi, regionális és helyi autonómia létezett a mindennapi döntéshozatalban. Pl. a Mohács (1526) előtti magyar királyságban adminisztratív decentralizációt jelentett az, ami lehetővé tette, hogy Horvátország és Erdély jelentős önkormányzattal rendelkezzen évszázadokon át, valamint széleskörű önkormányzatuk volt a szász és a székely településeknek is. Az ozmán török birodalom autonómiát, vagyis önkormányzatot biztosított a különböző nem-muzulmán felekezetek (másképpen „millet”-ek) számára. Eszerint az egyházi vezetők, bár a terület fölött nem volt hatalmuk, hitközségeik jogi és hitelvi (doktrinális) ügyeiben dönthettek. Sajnálatos módon a francia forradalom a múltnak nemcsak a tekintélyelvi örökségét rombolta szét, de a decentralizáció és intézményes pluralizmus európai elkötelezettségét is. A népfelség elve került a monarchia, a királyi uralkodás helyébe, de ez egyúttal magával hozta a többségi türelmetlenséget, mely sok régóta megalapozott közösségi jogot és a helyi önkormányzat és érdekképviselet lehetőségeit aláaknázta. Szerencsére az Egyesült Államok és Kanada olyan politikai hagyományokat örököltek, melyekben nem volt helye a többségi intoleranciának és a centralizációnak mint vezérelvnek. Mindkét államban, területük nagysága, valamint vallási és etnikai csoportjaiknak sokfélesége szükségessé tette a decentralizálás intézményesítését. Ez azt jelentette, hogy mindkét államban a föderalizmus garantálta a területek és hagyományok különbözőségének elismerését és fenntartását. Mindkét államban a gazdasági fejlődés, az iparosítás és az urbanizáció eredményezte az integrációt, sokkal inkább mint a soviniszta nacionalizmus által ösztönzött kulturális politika. Az amerikai és kanadai gyakorlat még egy szempontból különbözött az európaitól. Kivéve a meghódított bennszülött amerikaiak számára biztosított rezervációkat, a lakosok törvényes állapota „sohasem” volt csoportjogaikhoz kötve. A „sohasem” természetesen Québec nagyjelentőségű kivétele miatt van idézőjelben. Ennek a tartománynak a kanadai föderalizmus védett csoportjogokat és területi autonómiát biztosít. Bár nem ezen a címen teszi, de ez a lényege. Eszak-Amerika többi részén — Mexikó kivételével, ahol a koloniális időkből fennmaradt fuero-kban bizonyos csoportjogok megmaradtak —, az egyéni jogok lettek az általános szabály. Minthogy azonban ezek az egyéni jogok biztosították a gazdasági, szociális, kulturális és politikai társulás és szervezkedés szabadságát, ez azt is jelentette, hogy a csoportok fenntarthatták saját egyházi és magán iskoláikat, kulturális egyesületeiket, egyházaikat, és más jelentős magánintézményeiket. Közép-Kelet Európában a XX. században a centralizált egységes nemzetállam és a többségi demokrácia francia modellje, ráadásul két világháborúnak bosszúálló következményei, valamint a kommunisták „demokratikus centralizmusának” intézményesítése majdnem lehetetlenné teszik a kisebbség számára, hogy védekezni tudjanak a többségi Staatsvolk homogenizáló zsarnoksága ellen. Tovább bonyolítja a helyzetet az a konfúzió, amit a szovjet és jugoszláv autonómiák okoztak azzal, hogy azok révén próbálták áthidalni a határaikon belül uralkodó nemzetiségi és vallási szétdaraboltságot. Sajnos, mivel az autonómia ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám 9 T i
