Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 2. (127. )szám

tolikusokká válnak, akiket sajátos, inkább negatív előjelű identitásuk — ki tudja meddig — megkülönböztet az ortodox románoktól. A városokban azonban ez a jelenség kevésbé érvényesül, s a vegyes házasságok révén bekövetkező ortodox-szá válás is egyre gyakoribb. Ez a folyamat évszázadok óta tart, s hacsak valami csoda nem történik, ez a sors vár a legtöbb moldvai csángóra. Az ugyanis, hogy a moldvai katolikusoknak még mindig mintegy negyed-, vagy harmadrésze beszéli anyatájnyelvét, nem az asszimiláció mérséklődésének az eredménye, csupán arról van szó, hogy a hagyományaikban, így nyelvükben is leginkább megmaradó falvak népénél a legnagyobb a gyermekáldás, míg a városokban, a főútakhoz közeleső — úgymond fejlettebb — falvakban anyanyelvűktől és gyermekeiktől egyaránt hamarabb megszabadulnak.

2. Moldvában maradnak és ideig-óráig megőrzik tájnyelvüket. Erre a jelenleg még magyarul beszélő csángók felének-harmadának van hosszabb távon esélye. Igaz, egyre több településen tapasztalhatjuk, hogy a magyarul jól beszélő szülők kisgyermekeikhez románul szólnak, ami az ő szintjükön egyenes következménye az anyanyelvi oktatás szégyenletes hiányának. így a gyermekek iskolás korukra megtanulnak ugyan románul, de nem tudnak magyarul. Föltételezhetnénk tehát, hogy az ilyen falvak lakossága egy, legföljebb két emberöltő után elveszti anyanyelvét. Csakhogy ezeknek a gyerekeknek a zöme 8-10 esztendős korában, vagy akárhányszor még később, mégiscsak megtanulja a csángómagyar tájnyelvet, mégpedig részben a nagyobb gyermekektől, részben pedig belenőve a felnőttek közösségébe, azoktól. Erre a jelenségre vezethető vissza, hogy a magyar nyelv nem a matematika szabályai szerinti sebességgel vész el Moldvában, hanem annál lassabban. Kétségtelen az is, hogy az utóbbi 5-6 esztendőben az erdélyi és magyarországi, kulturális, főként pedig gazdasági kapcsolatok (vendégmunkások) valamelyest Moldvában is fölértékelték a magyar nyelvet, ezért — és nem annyira öntudatból — tanulnak magyarul írniolvasni a csángó fiatalok néhány faluban, ahol erre alkalmi lehetőség kínálkozik. A nyelvi beolvadást késleltető hatások némi erősödése azonban korántsem jelenti azt, hogy ez a folyamat visszafordítható, vagy akárcsak megállítható lenne. Inkább azt mondhatjuk, kanyargósabbá, valamivel lassabban járhatóvá vált az anyanyelv elvesztéséhez vezető út.

3. A harmadik út másfelé vezet, az erre indulókra más sors vár. Az ezen járók rátaláltak azokra a ma még keskeny ösvényekre, amelyik őseik két, vagy talán hét évszázada bémentek Moldvába, ezeket az utakat sem most kezdték taposni, bár kétségtelen, hogy 1990 óta megnövekedett rajtuk a forgalom. Tudnunk kell, hogy a Székelyföldet a kommunista román állam — akárcsak korábban a királyi — sokáig nem iparosította, gazdaságát nem fejlesztette, ezért kollektivizáláskor a kenyér nélkül maradt parasztság tömegesen vándorolt el az ország nagyobb építkezéseihez, rendszerint a Regátba. Mikor aztán az 1970-es években a népességkeverő politika jegyében a székely vidékeken is megindulhat a nagyszabású gyár- és lakásépítés, elsősorban Moldváról és a Havasalföldről hoztak munkaerőt és a magyar többségű városok etnikai képének megváltoztatására szolgáló lakosságot. A moldvai románokkal együtt pedig csángómagyarok is jöttek, s egyrészük — minden kísértés ellenére — nem olvadt be az erdélyi románságba, hanem a magyarsághoz kötődött. Szívet melengető történetek sorát említhetném arról, hogy jónéhány Szeret, vagy Tázló mentéről érkező csángó milyen megható erőfeszítéssel pótolta iskoláztatásbeli elmaradását, tanult meg felnőtt fejjel anyanyelvén írni és olvasni. Belőlük lettek azután az Erdélyben élő csángók szervezetének megalapítói, a moldvai magyarok érdekeinek első képviselői. Iszonyúan nehéz feladatra vállalkoztak, nem is mindenki állta meg a helyét.

Ez a folyamat bővült ki azután hogy a csángó fiatalok Magyarországon való taníttatásának jórészt kedvezőtlen tapasztalatait követően az érintettek és az illetékesek felismerték a jóval hatékonyabb, kevesebb veszéllyel járó megoldást, s létrejöttek az erdélyi általános- és középiskolákban való tanulásuk ma még csak igen szerény feltételei. Természetesen a Magyarországon tanuló csángó diákok közül is többen eredményesen végezték el, vagy fogják elvégezni választott iskolájukat, de ez a víz túlságosan mély, s az egyéb kísértések is rendkívül nagyok, hogy a moldvai fiatalokat igen alapos válogatás és az erdélyi magyar iskolákban való tanulmányok elvégzése nélkül nyugodt lélekkel ide lehessen hozni.

Sokkal biztatóbb az Erdélyben tanuló csángó fiatalok jövője. Különösen azoké, akik sorsukat megértő, szerető, velük kellő tapintattal és pedagógiai érzékkel bánó pedagógusok keze alá kerültek, s szeren-ITT-OTT 29. évf. (1996), 2. (127.) szám 39