Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 2. (127. )szám

Románia megbizonyosodott afelől, hogy a Népszövetség utódjaként létrejött Egyesült Nemzetek Szövetségének egyetlen állama sem emel szót a magyar kisebbségekért, a román kommunista állam soviniszta törekvései egyik első lépéseként megszüntette a moldvai csángók magyar nyelven való tanulásának lehetőségét. Ezért következett be Moldvában az a képtelen helyzet, hogy az itt élő csángók a harmadik évezred küszöbén, hagyományos kultúrájukat tekintve a szóbeliség szintjén élnek, s anyanyelvükön nem tudnak sem írni, sem olvasni, műveltségük a szájhagyomány öröklődésének törvényi szerint, apáról fiúra szállva él. Már ahol, és már ahogyan él.

A több mint 300 ezres moldvai katolikusság túlnyomó többsége — elenyésző számú, ortodoxból áttértet leszámítva — magyar, vagy magyar származású, de közülük már csak 60-80, legföljebb ha 100 ezren beszélik a magyar nyelv moldvai csángó nyelvjárását, amely nyelvészeti szempontból igen sokféle. Csak az a közös bennük, hogy nyelvünk igen archaikus rétegét őrzik, a nyelvújítás után keletkezett szavaink túlnyomó részét nem ismerik, s a technika fejlődésével és az urbanizálódással megismert fogalmakat rendszerint román szavakkal fejezik ki.

Tragikusan ellentmondásos tehát a moldvai csángómagyarok helyzete. Művelődéstörténeti értékük nyomorúságos kisebbségi állapotukból fakad, amit azonban túlnyomó részük nem vagy csak közvetve, mintegy sejtésszerűen érzékel „az oláokval szemben mi mindig lejjebb vagyunk” -— mondják. Túlnyomó részük katolikusnak tartja magát elsősorban, nem pedig magyarnak, de ebből következik az is, hogy az egykori anyanyelvet már elvesztett, immár csak románul beszélő csángó falvak lakossága általában románnak sem tekinti magát, hiszen azok az ortodox vallás hívei. Ők is katolikusként határozzák meg magukat, s hogy ez a megkülönböztetés mennyire jellemző, azt mutatja: a moldvai ortodox falvak lakossága sem tekinti a ma már csak románul beszélő egykori magyarokat románnak. Katolikusnak, ungurnak, ha pedig haragszanak rájuk, bozgor-nak nevezik őket.

Aki a moldvai magyarokkal foglalkozik néprajzosként, történészként, vagy akárcsak egy nehézsorsú népcsoportunkért aggódó állampolgárként, óhatatlanul szembekerül a kérdéssel: mi legyen a moldvai csángómagyarok jövője? Őrizzük-e mindenáron elzártságukat, hogy minél tovább gyönyörködhessünk régies dalaikban, hallgathassuk

egykori kódexeink nyelvén szóló beszédüket, gyűjthessük népéletüknek a néprajztudomány számára hallatlanul értékes jelenségeit? Avagy követeljünk számukra, európai szintű kisebbségi jogokat, az anyanyelvi misézés és oktatás lehetőségét, ami azonban az ősi műveltség elvesztésének felgyorsulásával járna? Netán egyengessük Erdély fele vezető útjaikat, hogy ott tanulva, dolgozva, házasodva néhány esztendő alatt behozzák „többévszázados” elmaradásukat, s csángóként elveszve, de magyarként megmaradva éljenek tovább, erősítve az erdélyi magyarságot? A föltett kérdések elvontak, jószerivel költőiek is, hiszen sem a mai Magyarország kormányának, sem a magyar, de még az erdélyi egyháznak sincsen módja (s alighanem szándéka sem), hogy bármely formában felemelje szavát a moldvai magyarok érdekében. De még a romániai magyarság tisztségviselői is — tisztelet a kevésszámú kivételnek — elsősorban aszerint törődnek, illetve nem törődnek a moldvai csángókkal, hogy hány szavazatra számíthat tőlük az RMDSZ. A Kárpát-medencében csak most föltámadó civil szervezetek pedig éppenséggel nem képviselnek még olyan erőt, hogy tehetnének még valami érdemlegeset a csángók érdekében. így aztán tulajdonképpen egyikük számára sem különösebben fontos, hogy mi is a moldvai magyarok érdeke. Még a magyarországi székhelyű Lakatos Demeter Egyesület erői is főként a csángók kulturális értékeinek felmutatására elegendők, jobbítani — valamelyest — legfeljebb egyéni sorsokon tud.

Magam sem tudnék egyértelműen állást foglalni, merre is kellene tolni a moldvai csángók kátyúba ragadt szekerét, ha volna is hozzá elegendő erőnk? Nyilvánvalóan nincs egyedüli megoldás, többféle út áll előttük, mindegyik másfelé és máshova vezet, eltérő veszélyekkel jár. Lássuk hát ezek hozzávetőleges irányát, hogy legalább a lelkünk mélyén eldönthessük, melyiket helyeseljük, melyik érdekében tennénk, teszünk valamit, ha mód nyílik rá. A sok árnyalatot mellőzve, három évtizedes moldvai tapasztalatom alapján úgy vélem, a csángómagyarok előtt három többé-kevésbé már kitaposott út áll. De talán helyesebb, ha úgy fogalmazok: háromféle sors várhat reájuk.

1. Moldvában maradnak és a mindinkább gyorsuló asszimiláció sodrában, anyanyelvűket elvesztve, hamarosan elrománosódnak. Mégpedig úgy, hogy a falvak közösségében románul beszélő római ka38 ITT-OTT 29. évf. (1996), 2. (127.) szám