Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 2. (127. )szám
B’Rácz István, Jónás Pál, Kazelláék, és nincs vége a sornak... Őket követték a határon túlról érkezők hullámai Erdélyből, a Délvidékről, a Felvidékről (bár onnan kisebb számban). Az erdélyiek közül Szenti vány i Sándornak, az unitárius püspöknek meleg, emberi figurája bontakozik ki a múlt ködéből, de az erdélyi körmenetben látjuk a Kovács családot, Bokor Erikát, Kovalszki Pétert és Máriát, Zoltán Sándort és (a dunántúli) Piroskát) Fülöp Lászlót és Ágnest...A Délvidék engesztelő gyertyáit hordozzák Megyeri József, Kaslik Péter és Ibolya...A Felvidék gondjairól tudósít Chászár Ede palackpostája...A régi magyar emigrációk markáns képviselője Palasics János és neje... A professzionális politikusok közül Újvági Péter, egykori 56-os magyar, Toledo volt polgármestere tűnik ki... S ez a lista közel sem teljes, csak szimbolikus kategóriákat jelez: a lehunyt szempillák mögött rejtőző pillanatfevételek rögtönzése. Nem véletlen hát, hogy az összmagyarság lelki egységének megvalósítása volt kezdettől fogva a hajtóerőnk. Milyen közösséget létesítettünk? Nem szónokolni, dolgozni akartunk a magyarságért. De a hidegháború nemzedékének születtünk és lehetőségeinket csonkig megnyirbálta a Yalta-i angol-amerikaiszovjet egyezmény, mely 100 millió európait egy tollvonással átutalt a szovjet érdekzónába. Akkor kirekesztettek minket Európából, és most csak igen súlyos feltételek mellett hajlandók visszaengedni, aminek teljesítésébe nemzetünk majdnem belegebed, miközben erkölcsi és gazdasági lepelbe burkolt kegyes prédikációkat kell hallgatnia Nyugatról. A kommunista tanítómesterek félévszázadon át belesulykolták a magyarságba a szolgalelkűséget. A forradalom erőszakos eltiprása — a Nyugat sajnálkozó semmittevése mellett - az árvaság, az igazságtalanság Trianon óta hordozott szindrómáját tovább fekélyesítette nemzetünkben. A Nyugat a menekültek gyors befogadásával és előzékeny kezelésével próbált könnyíteni a lelkiismeretén, s ez ’56 partravetett menekültjeit megmentette a magyar sors soron következő megpróbáltatásaitól, mely az otthon maradottak tragikus osztályrésze lett. A Magyar Baráti Közösséget az összmagyarságért érzett felelősségtudat sürgető lelkilelkiismereti igénye szólította közös táborba. Úttörői voltunk egy új nemzeti stratégiának, mely a trianoni tragédia megoldását a területi revízió helyett új gondolatok mozgósításában kereste. Alaptételünk, hogy a trianoni határok csak az állam területére vonatkoznak, a nemzetnek nincsenek határai. Az anyanyelv, a kultúra, a sorsközösségi hagyományok olyan szoros lelki-szellemi kapcsolatot jelentenek, melynél megszűnik a személyazonossági igazolvány vagy az útlevél relevanciája. Nemzeti azonosságtudatunknak ezért döntő szerepe van a magyarság cselekvési kátéjában. Két lényeges különbség választotta el az MBK-t a nyugati magyar emigráció nagy többségének magatartásától. Az egyik, hogy a status-quo kényszerzubbonya miatt e szervezetek nagy többségének tevékenysége kimerült a hazafias retorikában és egymás kölcsönös megbélyegzésében. A másik különbség az emigráns szervezetek nagyobbik részének gettószerű életmódja volt, ami miatt a magyarságért való cselekvési lehetőségek peremvidékére szorultak.. A régebbi emigrációk márcsak angolul beszélő leszármazottai, összefogás és stratégiai koncepciók hiánya miatt nem tudták politikai súlyukat érvényesíteni. Az MBK-t megszervező, amerikai egyetemeken nevelődött fiatalok természetes otthonossággal mozogtak az amerikai élet társadalmi/politikai környezetében, de magyarságukat hasonló eleven erővel őrizték. Elzárkóztunk a pártoskodástól, valamint ideológiai harcoktól, testvércivakodásoktól: éltető erőnk istenhitünk és a magyarság szeretete volt. Terveinket, munkánkat nemcsak népünk hátrányos politikai/történelmi helyzete, hanem a szétszórtságunkból eredő kapcsolattartás mehézségei is korlátozták. Hamarosan rádöbbentünk arra, hogy levelezés és telefonálás nem pótolja a személyes kapcsolatokat, melyek nélkül nem tudunk erőteljes közösséget építeni. így született meg a „magyar hét” gondolata, közösségünk egyik legfontosabb döntése. Évekig tartott, amíg megtaláltuk a megfelelő helyet. A viták folyamán rájöttünk, hogy az eszményi helyszín sokféle követelményt kell kielégítsen: ne legyen túl távol a magyar szórvány központoktól, legyenek megfelelő szálláshelyei és elfogadható előadóterme, de ne legyen túl népszerű, hogy elkerüljék a zajos látogatók tömegei. Az évnek ez a hete, a természetnek ebben a különlegesen vonzó, szelíd környezetében volt a mi lelki-szellemi fürdőnk, melyben felfrissülve, hitben megerősödve erőt merítettünk a következő évre. Első kétnapos összejövetelünket a Pennsylvania-i Hereford-ban, a Magyar Tanyán tartottuk, ahol a résztvevők többsége — még sátrakban táborozott. [Már ez alkalommal is szerepelt meghívottaink között egy magyarországi vendégünk is, az amerikai körúton lévő Béres Ferenc népdalénekes. Ekkor tanultuk meg tőle a XVIII. ÜT ott 29. évf. (1996), 2. (127.) szám 25
