Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 2. (127. )szám

magyarság összlétszámát. Mennyi a sok sírkereszt? tette föl közel tíz éve Für Lajos a kérdést, s a válasz, amiről négy évtizeden át nem beszélhettünk, megdöbbentő: a magyarság a II. világháború idején összlétszáma közel tíz százalékát elveszítette. A rövid, de oly ígéretes föltámadás után 43 éven át hódoltságban éltünk, s ezalatt a függetlenség elvesztése mellett úgy meg is alázták ezt a nemzetet, mint történelmében még soha. Mindez érthetővé teszi 1956-os forradalmunk drámaiságát és páratlan nemzeti egységét.

E forradalom eseményeit, célját most nem kell fölidéznem, hiszen nálam idősebb szereplői és szemtanúi itt vannak velünk. De egy új világtörténelmi korszakba, az integráció korába lépve, érdemes belegondolni, hogy 1956-ban az állam, a nemzet s a függetlenség jogi, politikai és szellemi újjáteremtésének programja, a hármas cél mellett megjelent a középeurópai szolidaritás és ezen túllépve az európai integráció gondolata is. Magyarország népe az októberi tavaszban arra az útra szeretett volna lépni, amely még alig volt tíz éves Európa nyugati felében: a nemzetek közötti megbékélés és az európai egység olyan program volt, amivel akkor Magyarországon az emberek döntő többsége meggyőződéssel azonosította magát. Ezért is volt olyan fájdalmas a csalódás, hogy a világ nem mutatott nagyobb határozottságot a forradalom sorsát eldöntő napokban. Más, szerencsésebb nyugati lépések esetén győzhetett volna a magyar forradalom? Sok dokumentum és tanulmány alapján állítom, hogy igen, de ne keressen senki könnyű bűnbakot, nem volt tudatos elárulás, csak a képzelőerő nélküli Nyugat óvatoskodott, félt, békített. Amerika politikája, az újraválasztásáért küzdő Eisenhower akkori elnök nyilatkozatai egy jóhiszemű, békét és együttműködést akaró Szovjetunió számára tisztességes, mindenki számára előnyös megoldást kínáltak, de az orosz „keményvonalasok”, valamint Kína és a kelet-európai kommunista vezetők saját jövőjüket féltve másodszor is a beavatkozás mellett döntöttek, és ezzel 33 évre meghosszabbították a világkommunizmus generációkat tönkretevő uralmát. Megint a siker pillanatában érte a magyarságot a katasztrófa, de most nem önhibájából. Így is, mint 1849, új közös nemzeti élményt jelentett az a harc, ami nem tartott elég ideig ahhoz, hogy az ellentétek igazán kiütközzenek, az eltérő jövőképek összeütközzenek. De nem jelentkezett a szélsőjobb, sőt még a „horthyzmus” sem, mert az akkori magyar generációk az embertelenséget és a túlhaladottat egyaránt elutasították. Ugyanakkor máig érvényes fölidézni, hogy volt akkor közös nevező, amiben a

reformpárti „nemzeti kommunisták”, mint Nagy Imre és köre, a polgári liberális-konzervatív centrum és a radikális antikommunisták egyet tudtak érteni: a demokratikus, független, piacgazdaságra és társadalmi szolidaritásra épülő Magyarország eszméjével. Ez az egyetértés született újjá 1989-ben a „nemzeti kerekasztal” tárgyalásokon és ez vált a békés rendszerváltozás alapjává.

1990-ben és azt követően a magyar politika elsőszámú célja lett az, ami 1956-ban még csak csíraként létezett: az euro-atlanti integráció, mint a magyarság egyetlen üdvözítő útja. 1947-ben nem kapcsolódhattunk bele a Marshall-tervbe, 1949-ben nem írhattuk alá az európai integrációt megalapozó, a Közös Piacot megteremtő Római Szerződést — mert kinyilvánított akaratunk ellenére szovjet uralom alá voltunk kényszerítve. 1990-re az integráció gondolata elmélyült és intézményei megerősödtek. A parlamentbe bekerült politikai pártok egységesen annak a politikai felismerésnek a talaján álltak, hogy az ország függetlenségét, a nemzet gazdasági fölvirágzását egyedül az euro-atlanti integrációban történő részvételünk biztosíthatja. ’’Tertium non datur”, más út nincsen, de ez nem jelenti azt, hogy nemzetünk fölolvadna valamilyen tágabb keretben, elveszítené nemzeti sajátosságait. A NATO integrált katonai szervezetében nemzeti egységek vesznek részt, saját egyenruhájukban, saját felszerelésükkel, saját vezetésük politikai irányítása szerint. Az Európai Unió alapvető döntéseit a nemzeti parlamentek, illetve az ellenőrzésük alatt álló kormányok hozzák, a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodva egymáshoz, megkeresve a nemzeti érdekek közös nevezőjét. Ha Magyarország gazdasági és politikai fejlettsége alapján felvételt nyer ebbe az Unióba, akkor megvalósíthatja Kossuth 155 évvel ezelőtt leírt programját: „A magyar legyen európaias, s e honban mindaz mi európai, magyar maradjon.”

Az integráció mellett szóló alapos politikai és gazdasági érvek mellett azonban nekünk, magyaroknak, van egy különleges okunk is, amiért számunkra létkérdés az európai egységben való részvétel. A ma már 8 európai országban, szétszabdalva élő magyar nemzet egységét csak a tágabb keret, az európai integrácó teremtheti meg. az igazságtalan, ma is nehezen átjárható, embereket elválasztó, régi gazdasági kapcsolatokat tönkretevő trianoni határok „légiesítését”, eljelentéktelenedését jelenti az a minta, ami a szemünk előtt Nyugat-Európában már jórészt megvalósult.

20 ITT-OTT 29. évf. (1996.), 2. (127.) szám