Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 2. (127. )szám
, nemzedék célja, reménye az volt, hogy az új, kibővült magyar nemzetbe mindenki — a nemes és a polgár mellett a jobbágy, a magyar mellett a német, a zsidó és a szláv, a román is beletartozónak fogja magát érezni. Ezt nem parancsszóval, hanem jogok biztosításával remélte elérni, a függetlenséget az ország vezetői — nemcsak az első felelős kormányfő, a „Premier”-nek nevezett, higgadt, józan Batthyány, de a hevesnek tartott Kossuth is — nem dogmatikusan értelmezték, nem a dinasztiával és annak örökös tartományaival történő teljes szakítást kívánták, hanem azt, hogy az idegen érdek ne nyomhassa el a nemzetit. Nem keresték, de vállalták a harcot is mindezért. Bár az esély nem volt nagyon kedvező, de nem is törekedtek maximális győzelemre (az áprilisi Függetlenségi Nyilatkozatot — mint az 56-os semlegességit — a fenyegető veszély szülte, utolsó esélynek szánták, halvány reménynek, hogy egy szuverén állammal szemben nehezebb a nyílt, brutális beavatkozás és hogy a világ közvéleménye azt még kevésbé fogadja el), mégis a vereséggel együtt legnagyobb nemzeti élményünk lett ez a másfél év. Bizonyos, hogy amíg élni fognak magyarok, mindenki őszintén és büszkén fogja ünnepelni 1848/49 tetteit, hőseit - és remélhetőleg figyelembe fogja venni tanulságait is. 1867-ben a levert szabadságharc győzött és ha az örömöt akkor is hamarosan kiábrándulás, csalódás követte, mert nem köszöntött be azonnal a Kánaán, ma már jól látható, hogy az állam és a gazdaság kiépítése milyen hatalmas eredményeket hozott. Kiépültek városaink, fölépültek legszebb középületeink, megszülettek, illetve kiteljesedtek oktatási intézményeink, létrejött a sűrűn és olcsó tarifával működő vasútrendszer. Tíz évszázad és ezen belül az utolsó három évtized teljesítményét látványosan és meggyőzően mutatta be az ezredévi kiállítás, ami nem görögtüz és Patyomkin-fal volt, ahogy a marxista történetírás egy időben beállítani próbálta, hanem az egész országot megmozdító és újabb teljesítményekre serkentő mozgalom. (Ilyenné szerette volna tenni az előző kormány az idénre tervezett Világkiállítást, nem rajtunk múlt, hanem kishitű politikai ellenfeleinken, hogy e terv meghiúsult és semmilyen komoly létesítmény vagy maradandó eredmény nem fogja kísérni a szerény hivatalos megemlékezéseket. Szívünkben azonban ünnepeljünk, ahogy ma is tesszük.) A dualista rendszernek azonban nagy hiányossága volt, hogy nem teljesítette ki 1848 egyik alapvető programját, a társadalom felemelését, a polgárosodás széleskörű megvalósítását. A polgári-értelmiségi rétegek számára biztonságot és jólétet hozott, de ez nem terjedt ki a parasztság és még kevésbé a mezőgazdasági munkásság, a cselédség tömegeire, az ipari munkásság megszervezését és lelkének megnyerését pedig a vezetés, a politikai elit átengedte a szocialista utópia egyénileg tiszteletreméltó híveinek és hirdetőinek. A nemzet tehát nem teljesedett ki, a nemzeti kohézió nem volt elég erős, ezért következett be olyan váratlanul; és hirtelen az összeomlás 1918 végén és ezért nem tudott a nemzet szembeszállni a defetizmussal és az illúziók politikájával, hanem négy évi hősies és nagy győzelmeket is hozó háborúzás után ellenállás nélkül nézte a történelmi ország földarabolását és színmagyar területek megszállását is. 1919-ben tehát úgy teljesedett ki a nemzet függetlensége, hogy nem volt benne köszönet. Ez is jelzi, hogy nem a külsőségek a fontosak, hanem a nemzet érdekérvényesítési képessége. Ez egy jó szövetségben, egykor az osztrák-magyar dualizmus keretei között, egy meg nem valósult szép álom szerint egy dunai konföderációban, reményeink és hitünk szerint pedig a közeli jövőben az Európai Uniós- és NATO-tagság keretében jobban érvényesülhet, mint a két világháború közötti, formálisan makulátlan függetlenség közepette. A II. világháború és ezen belül 1944/45 történelmünk mélypontja volt, a legfeketébb esztendő: megszűnt, sőt veszélybe került a nemzet léte is. Talán ma sem sokan tudják, hogy győzelme esetén Hitler ki akart bennünket telepíteni az Ural térségébe, de állítólag Sztálin is mondott olyat, hogy a magyar kérdés csak vagonkérdés. Ezt Benes csehszlovák elnök nemcsak így gondolta, de részlegesen meg is valósította, 1945 és 1947 között mintegy százezer magyar erőszakos kitelepítésével. Az „etnikai tisztogatás” még szörnyűbb vállfájára került sor 1944 telén a Vajdaságban, ahol Tito szabadjára engedett partizánjai körülbelül negyvenezer vétlen és védtelen magyart gyilkoltak meg. Még ezt megelőzően vette kezdetét a nyelvben és érzésben teljesen magyarrá vált, zsidó származású nemzettársaink szörnyű, félmillió áldozatot követelő tragédiája. 1944. március 19-e, a német megszállás után, a magyar állam szuverénitásának megszűnésével olyan bűnök földjévé vált, amelyek teljesen ellentétesek türelmes és befogadó, humanista hagyományainkkal. A háborús részvétel, a doni katasztrófa, az ország hadszíntérré válása és a hadifogság szintén több százezer fővel csökkentette a ITT-OTT 29. évf. (1996), 2. (127.) szám 19
