Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 2. (127. )szám

gazdasági- és népességveszteségei után is senki által nem remélt gyorsasággal állt talpra az ország — amíg a szovjet kommunizmus le nem igázta.

Történelmünket végigkíséri a három alapvető intézményért folytatott küzdelem. „Nyelvében él a nemzet”, tudjuk s törökös elemekkel gazdagított nyelvünk teljesen, genetikai állományunk jórészt, zenénk, mitológiánk részlegesen túlélte a latin, germán és szláv környezetet, behatást, vérkeveredést. A nálunk jóval hatalmasabb rokon kultúrájú népek, hunok, avarok, kunok, bessenyők eltűntek, a bolgárok elszlávosodtak, csak mi alkalmazkodtunk úgy, hogy másokat is gazdagítva, új minőséget teremtve megmaradtunk. Ez kritikus helyzetekben hozott jó döntéseknek köszönhető: még a Honfoglalás előtt a bessenyőktől elszenvedett súlyos vereség után eleink a revans helyett a továbbvándorlást, mondhatjuk a menekülést választották, s így találtak rá a Kárpátok által körbefont medencére, erre az ideális természeti és politikai egységet alkotó tájra. (Itt Amerikában, a szélsőségesen ingadozó időjárást és a gyakori szárazságot tapasztalva még inkább értékelni lehet a Kárpátok védő karéjának, a termékeny földnek és a bőséges, tiszta víznek a jelentőségét.) Árpád népe hamar kiismerte magát Európában, ez volt a kalandozások igazi haszna, s ami döntő volt: tanultunk a vereségekből. Géza fejedelem és István döntő fordulatot hajtott végre az akkori külpolitikában, szövetkezett Európa élenjáró erőivel, anélkül, hogy bármelyiknek is kiszolgáltatta volna magát. Ennek köszönhetően rövid idő alatt Magyarország Európa egyik legtekintélyesebb királyságává vált.

A magyar nemzet kialakulásában még egy tényezőt kell kiemelnem: már a honfoglalást megelőzően „befogadó nemzet” voltunk, így csatlakoztak hozzánk a kabarok, majd bessenyő csoportok, István és utódai alatt pedig megindult a mai szóval „fejlett nyugati technológiát” hozó németek és olaszok beáramlása, miközben a Kárpát-medence gyér szláv népességének többsége is beolvadt a magyarságba. Aki azonban akarta, az megőrizhette saját nyelvét, szokásait, sőt előjogokat és autonómiát kapott; ez nemcsak az erdélyi szászok és a felvidéki cipszerek esetében történt meg, de a mai szlovákok őseit sem akarta megfosztani saját dialektusaiktól. Ezeréves befogadó politikánkat fejezi ki Ady verse:

Kitárul afelé karom,

Kit magyarrá tett értelem,

Parancs, Sors, szándék, alkalom.

Ezért az is fenntartás nélkül azonosulhat a magyarsággal, akinek bizonyíthatóan egyetlen őse sem lehetett a honfoglalók között.

Állam. Ennek megalapítását Szent Istvánhoz szokás kapcsolni, joggal, de volt mire építenie, hiszen a nemzetségi és törzsszerveződéseket és hagyományokat építette be a legkorszerűbb nyugati szervezeti formákba. A minták gyors adaptálásával századokon át jól működő államszervezet keretei jöttek létre és ezek tették lehetővé az állam külső létfeltételének, a függetlenségnek a megőrzését. A középkori magyar állam is stratégiailag kritikus helyen volt, nemcsak kereskedelmi útvonalak találkozásánál, de a hadak útján, hódítók útjában is. Az állandó fenyegetettség ellenére jó diplomáciával, mindig a kisebb veszélyt jelentő erőkkel szövetkezve 500 éven át sikerrel őriztük meg függetlenségünket. Mohács, majd az ország három részre szakadása után is minden felelős politikai erő küzdött az államiság jogi kereteinek megőrzéséért, és a Habsburg, illetve török fennhatóság ellenére sikerült is elkerülni a birodalmakba történő formális beolvasztást. Ez volt a labancok, illetve az olyan „török-pártiak,” mint Bethlen, vagy akár Apaffy érdeme, de amikor esély kínálkozott, a politikai elit döntő többsége „kuruc” lett, fölsorakozott Bocskay, Bethlen, majd Rákóczi Ferenc mögé. Ez a legígéretesebb és leghosszabb szabadságharc azért is különleges jelentőséggel bír, mert a „cum Deo pro patria et libertate” jelmondat — és a harcolók összetétele is — még azt jelezte, hogy a küzdelem az ország, Hungária, és nem csupán az etnikai alapú nemzet, a magyarul beszélők szabadságáért folyt. Az államiságért és a függetlenségért folytatott küzdelmek azt is mutatják, hogy a magyarság egészen a XX. századig nem követte az alkalmazkodó, sőt a hódítók, a német, illetve a török, majd az orosz mellé álló népek példáját. A népi állomány nagysága ugyan megsínylette ezt a karakán magatartást, de kultúránk ennek köszönheti folyamatosságát és térségünkben — a lengyel mellett — páratlan gazdagságát.

A Reformkor és 1848 — amire ma kiemelten emlékezünk — az államot jogi kereteiben megújítva próbálta ismét a kor élvonalába helyezni, a nemzetet pedig a társadalmi reform, a jogegyenlőség és a jobbágyfelszabadítás révén terjesztette ki a hon valamennyi polgárára. A nagy nemzeti liberális

18 ITT-OTT 29. évf. (1996.), 2. (127.) szám