Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 2. (127. )szám

küzdelmekben megmutatkozó, sokunk számára hosszútávú reménységet ígérő nemzeti közmegegyezést a megnyert szabadság első pillanatától kezdve a hatalomért induló politikai küzdelmek árnyalják. De arra nem számítottunk, hogy ez a nemzeti egység pillanatok alatt undorító hatalmi pártharcok áldozatává válik.

Arra sem, hogy még a nehéz helyzetben levő kormánypárton belül is folyton szakadások, ellenségeskedések dúlnak majd.

Az első szabad választásokon a korábbi ellenzék teljes győzelmet aratott. Azt lehetett remélni, hogy a választások után mindegyik parlamenti párt győztesnek érzi magát, az új ellenzék progresszív ellenzék lesz, a nemzet érdeke fontosabb marad a demokráciában, mint az, hogy az egykori ellenzékiek közül melyik párt viseli az első szabad kormányzás terhét és felelősségét.

Ehelyett az történt, hogy az új ellenzék a szabad választás eredményének kihirdetése pillanatától kezdve ellenségként viselkedett a nemzet által először szabadon választott kormánnyal szemben, s minden nemtelen eszközt is megragadott annak otthoni és nemzetközi lejáratására, munkájának gátolására. Magyarország első szabadon választott kormányának miniszterelnöke komolyan vette a demokráciát. Amikor kormányát „kamikáze-kormány" -nak nevezte, még bizonyára csak feladatának nagyságára gondolt, s arra nem, hogy munkáját milyen ellenséges közegben kell végeznie. Jellemző példa, hogy a részben a pártállami időszakból átöröklődött új ellenzék továbbra is kezében tarthatta a médiát, s az első szabadon választott magyar kormány eskütétele és a miniszterelnök beiktatási beszéde helyett a Magyar Televízió futballmeccset közvetített...így kezdődött a mi szabadságunk...

Ez a képtelenség jórészt összefügg azzal a súlyos erkölcsi válsággal, amelyiknek mindmáig tanúi lehetünk Magyarországon. A pálfordulások országa lettünk. A békés rendszerváltás a közismert nemzetközi összefüggéseknek köszönhetően — bár szinte kibírhatatlanul hosszú időszak után —, végülis rendkívül gyorsan történt meg. Elmaradt: — hangsúlyozom: nem a bosszú, hanem — a „néven nevezés”, a „gyónás”, „a megtisztulás”, „a katharzis”. Nagyon sokan pillanatok alatt világszemléletet, politikai meggyőződést cseréltek, hogy a régi után az új hatalomba is beépüljenek, hogy majd aztán a következőbe ismét...így jött létre az a bizonyos „csúcsforgalom a damaszkuszi úton.”

Az országlakók többsége föl sem fogta , mi történik az országban, nem volt reális helyzetismerete,

öntudata. Sokan azt hitték, hogy a szovjet csapatok kivonulása után megnyílik a Kánaán Magyarországon. Sokan pedig leginkább féltek a hosszú elnyomás évei alatt történt beszennyeződésük miatt. Amikor a régi párttagok látták, hogy egykori cselekedeteikért még csak szégyenkezniök sem kell, fölöttébb nekibátorodtak. Egyre-másra kiderült, hogy régi szervezeteiket a rendszerváltás időszakában is fenntartották, az apparátus változatlan intenzitással, bár új név alatt működik. Mások viszont pillanatok alatt átváltoztatták egykori kommunista hatalmukat anyagi hatalomra, döbbenetes elevenséggel és hirtelenséggel lettek az egykori párttitkárokból jelentős tőkével rendelkező vállalkozók. Egyesek úgy cserélték a pártokat is, mint a fehérneműt. S elmaradt a megtisztulás, mert elmaradt a néven nevezés.

Az ország közérzete — a kommunista hatalomtól örökölt totális gazdasági csőd mellett — eme okokból is „zavaros”, „szövevényes”, „átmeneti”, „roszkedvű”, „bizonytalan”, „gyanakvó”, „ellentmondásos" lett már a szabadság első időszakában. A szerencsétlen nép pedig szajkózta azt, amit az ellenzéki befolyás alatt maradt televízió és sajtó zengett, hogy minden bajnak a kormány az oka, s a nép lassan kezdte megszépítetten emlegetni azt a kommunista rendszert, amelyikben — bár elviselhetetlenné nőtt és tovább már meg nem kapható külföldi kölcsönökből, de viszonylagos anyagi biztonságban élt.

így történt meg, hogy 1994-ben szabadon megválasztotta azokat, akik négy és fél évtizeden keresztül egy idegen uralom kiszolgálóiként romlásba vitték az országot, szétzilálták a nemzetet. Persze ezek most már nem azok, legalábbis egészen mást mondanak most, mint korábban. így aztán akik a szellem autonómiájáért, a magyar kultúra nemzeti jellegéért, az országhatároktól független magyar szellemiség közös értékeiért, a magyar történelem huszadik századi fejezetének minden részletre kiterjedő tárgyilagos megismertetéséért az utóbbi évtizedekben kiálltak — egyébként egyáltalán nem eredménytelenül ! —, tehát akik a mai szellemi nyitódásnak előkészítői voltak, a rendszerváltás kaméleon-korszakában keserűen mondogathatták József Attila szavait:

Mit oltalmaztunk, nincs jelen,

azt most már támadóink védik.

Ma már világos, hogy a helyzet még rosszabb. Hiszen még akkor azért remélhettük azt is, hogy a megjavulások tartósak lesznek, hogy a szabadság, különösen, ha tovább teljesülhet, az emberekből legjobb

14 ITT-OTT 29. évf. (1996), 2. (127.) szám