Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 2. (127. )szám
jelentős része e prés nyomása ellenére — alaposan előkészítette, amikor folyamatos ellenállásával, szellemi lázadásaival, érvelésével szellemileg és erkölcsileg lehetetlenné tette, megsemmisítette a diktatúrát. A nemzeti kulturális ellenzék a nemzeti elnyomottság évtizedeiben is a nemzet osztatlan érdekeit, szellemi-erkölcsi épségét védte. Folytonos küzdelemben állt a szellemi szabadságot korlátozó politikai hatalommal s a „totális cenzúra" bénító mechanizmusával. A közvetlen politikai ellenállásra nem volt módja, de a közvetett ellenállás különféle módozataiban — a népesség fogyásának gondja, a népi kultúra értékinek védelme, a nemzetiségi magyarságért való felelősség követelése, majd a nyugati magyarsággal való kapcsolatkeresése, történelmünk meghamisítása elleni küzdelme — ébren tartotta a tárgyilagos nemzeti önismeret igényét. A kultúra nemzeti szabadságharcában legjelentősebb íróink többnyire közvetlenül is szerepet vállaltak, de még az ezoterikusabb karakterű művészek és más értelmiségiek is részesei voltak ennek a szabadságküzdelemnek, egyszerűen annál az oknál fogva, hogy egy megtévesztésre épített világban minden egyes autonóm egyéniség kihívást, fénylő ellenpéldát jelentett. Illyés Gyula szavaival szólva: minden remekmű ellenállási fészek. Legjobbjaink a személyiség szabadságigénye alapján ütköztek bele a személyiséget és nemzeti közösséget korlátozó, idegen érdekeket szolgáló hatalomba. S ragaszkodtak a szavak értelméhez: ahhoz, hogy a szabadság szabadságot jelentsen, a szabad választás szabad választást. így lett az írószövetség 1981-es, majd 1986-os vezetőségválasztó közgyűlése az első szabad választás az újabbkori Magyarországon. Csoóri Sándor, e kulturális ellenzék egyik vezető személyisége programként hirdette, hogy meg kell szüntetni a távolságot „a felismert és a kimondott igazságok között”, vissza kell adni a szavak értelmét. Ez a kulturális ellenzék védekező jellegű volt, az agresszivitás, a bosszúállás gondolata teljesen idegen volt tőle. A nyilvános gondolkodás, az emlékezés, a néven nevezés jogát követelte, s egyre elszántabban, egyre visszafoghatatlanabbul érvényesítette azt, Még a politikai gyilkosokat sem akarta tettlegesen megbüntetni, csupán — miként Nagy Gáspár verse fogalmazta — néven nevezNI. A szellemi szabadságharcban összefogtak a nemzet különböző szemléletű ellenzéki csoportjai. Minden irány a maga érveit hozta, s ezek az érvek egy irányba mutattak: az egyén és a nemzeti közösség szabadságát követelték, s békességben kívánták azt megteremteni. Ehhez a törekvéshez — történelmünk folyamán először — a közép-kelet-európai társadalmi helyzet kedvező feltételeket teremtett, s a magyarság — rövid ideig úgy látszott — ismét csak történelme folyamán először — tudott élni ezzel a lehetőséggel. Korábban a szabadság röpke pillanataiért is nagy véráldozatot kellett hoznia a magyarságnak. Most viszont békés, vértelen forradalom, radikális rendszerváltozás zajlott le Magyarországon. Magyarország ma független, szabad ország. A mohácsi vészt követően csak az utóbbi néhány esztendőben mondhatjuk ezt ki a fenyegető nagyhatalmaktól való félelem nélkül. A márciusi és októberi forradalmak eszméit nem kell már családi titokként adni tovább. Történelmünknek mindig vágyott, de már szinte nem is remélt új korszakában élünk. Kivonultak tőlünk a szovjet tankok, s a költővel mondhatjuk: holtvágányra döcögött végül a kopott vörös villamos kalauz és vezető nélkül döcögött holtvágányra végül a kopott vörös villamos Valamennyien érezzük azonban, hogy a szabadságunkkal valami baj van. A felszabadulás öröme pillanatok alatt messzeszállt. Korábban sokszor mondtam magam is tanítványaimnak vigasztalásképpen a szégyenletes megalázottság, elnyomottság éveiben, évtizedeiben, hogy egy nemzet akkor azonos önmagával, amikor szabad, azok az igazán érvényes eszméi és törekvései, amelyeket a teljes szabadságban fogalmaz meg. Most szabadok vagyunk, mégis szégyenkezem. Szégyenemnek az a legfőbb oka, hogy felszabadulásunk után derült ki, milyen iszonyú megsemmisítő munkát végzett Magyarországon a közel félévezredes idegen elnyomás, különösképpen pedig a négy és fél évtizedes kommunista diktatúra. Magyarországon is csak az szabadulhatott fel, ami volt: egy nemzeti tudatában, önismeretében, helyzetértékelésében, értékítéleteiben, lelkületében, erkölcsi érzékében és fizikai teherbírásában szétroncsolt nép és egy kizsigerelt, eladósodott ország. így történhetett meg, hogy szabadságunk már a maga első pillanatától kezdve szégyenbe is hozott bennünket. Nemcsak a közismert gazdasági bajok miatt, hanem erkölcsi és politikai értelemben is. Az szinte természetes, hogy az ellenzéki ITT-OTT 29.évf. (1996), 2. (127.) szám 13
