Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 1. (126.) szám
volt hajlandó megbolygatni. Rádöbbentünk, hogy nagyon szívós, türelmes és fáradhatatlanul optimista meggyőződéssel kell a magyar nemzeti kisebbségek önkéntes diplomáciai képviseletének munkáját végeznünk. A mai tapasztalatok alapján csodálkozni sem tudunk, hiszen Boszniában a néppusztítás már százezrek életébe került. A 80- as évek végén sikeresebbek voltunk felvilágosító hadjáratunkkal a Kárpátok Géniusza apokaliptikus agyrémének — a falurombolásnak — nemzetközi köztudatba tételével. Annyira elborzasztott a gondolat az erdélyi falvak elpusztításáról, hogy éjjel-nappal gyártottuk a felvilágosító leveleket, ezúttal nem annyira a kormányszervek, mint a média, a sajtó számára. A riporterek vérszagot éreztek és rávetették magukat az ügyre. Különösen Európában, felébredt a Jalta óta szunnyadó lelkiismeret. Erdélyben valósággal tolongtak a riporterek, a televíziós csoportok. A diktátor nem tudott szóhoz jutni: Erdély falvai megmenekültek. 1989 decemberében Románia népe megszabadult a zsarnoktól és rémuralmától. De a magyarság számára a decemberi örömmámort hamar felváltotta a márciusi tragédia Marosvásárhelyt. Sütő András a félszemével fizetett a magyarok örömmámoráért, mert azt merték hinni, hogy mostantól kezdve egyenrangú testvérek lesznek a románokkal. A mai rendszer a régi rendet folytatja, bizonyos tekintetben még megalázóbb, még kegyetlenebb gyarmati formában: ők az uralkodó nemzet, a magyarok a nemzeten aluli „palesztinjai” Erdélynek. Gheorghe Funar késpengéje nemcsak hadonászásra való: ő az ütőeret célozza. A „caeterum censeo” makacsságával, a szentek türelmével s Széchenyi bölcsességével kell az RMDSZ által lefektetett önkormányzati elvekért küzdeni, melyek a XXI. század küszöbén az emberi méltóság ismérvének legszerényebb mércéjét jelelentik. 1991-ben, New York-ban, 91 éves korában elhunyt gróf Teleki Béla, az Amerikai Erdélyi Szövetség elnöke. Teleki hajdan az Erdélyi Magyar Pártnak volt elnöke, az ő reális politikai látása mentette meg 1944-ben Kolozsvárt a háborús pusztulástól. Teleki Amerikában is illúziók nélkül politizált. Ennek egyik eszköze volt az immár XXXVI. évfolyamába lépő, általa szerkesztett Transsylvania, negyedévi tájékoztató folyóirat. Halála után a Szövetség vezetői felkértek a folyóirat szerkesztésére. A Szovjet összeomlását követő gyökeres politikai változások miatt megváltoztattam a profilját, a folyóirat ma döntő mértékben erdélyi források, újságok, folyóiratok írásaira — valamint kisebbségekkel foglalkozó más forrásokra — támaszkodik, hogy minél közelebb hozhassa Erdély mai valóságát a nyugati magyarsághoz és sugalmazzon értelmes, reális kezdeményezéseket, melyek a közép-kelet európai kisebbségi problémák megoldására vezethetnek. Végül — lefelé ballagóban immár az elillant évek szőlőhegyéről — néhány összefoglaló gondolat. A nyugati magyarság a Szovjet összeomlása óta mintha megtorpant volna. Nem látja tisztán a feladatát, sorai meg is ritkultak, sokan kiábrándultán észlelik az otthoni terméketlen marakodásokat (szemérmesen elfelejtve a hajdani emigráns ölremenéseket), mások úgy vélik, hogy nincs már tennivaló, a kommunizmus összeomlott. Pedig az igazi nagy feladat csak most kezdődik, melyben a nyugati magyarság döntő segítséget nyújthat: •a demokrácia fejlesztésének sürgetésével és támogatásával a közösségi élet minden területén, a Kárpát-medencében; •a magyar kisebbségek autonómiáért, önrendelkezésért vívott harcának népszerűsítésével és napirenden tartásával Nyugaton, a megfelelő nemzetközi szerveknél, kormányoknál és a sajtóban. Ez nem lesz könnyű feladat, a szerbek imperialista, vérszomjas támadó háborúja után, mert a nyugati politikusok iszonyodni fognak a kisebbségek önrendelkezési jogának még a gondolatától is. Annál fontosabb, hogy a nyugati magyarság pillanatig se lankadjon legfontosabb nemzeti célunkért vívott erőfeszítéseiben: a kisebbségek önrendelkezési jogának nemzetközi elismertetésében és kárpát-medencei megvalósításában. *** Elrendeztem magamban, hogy olyan néphez tartozom, mely történelmi sorsa miatt nagyon sok fiát kettős hűségre kötelezi. Én négyet is hordozok: Erdély földje, Magyarország, Brazília és az Egyesült Államok iránt. De a legforróbb sóvárgással egy ötödikre vágyom: szeretném, hogy kölcsönösen oly terhes múlt és oly keserves jelen után, Románia végre okot szolgáltasson arra, hogy egy erdélyi magyar ember önként, szabad elhatározásból szerethesse és hűséges lehessen hozzá. Ezzel a magatartással érdemelné ki Románia a „maré” jelzőt, erkölcsi és történelmi síkon egyaránt, és végre megvalósulhatna az annyira áhított történelmi megbékélés a román és a magyar nép között. □ 38 ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám
