Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 1. (126.) szám

magyarok között: Jancsó Adrienne, Béres Ferenc és Kecskés András jöttek a Földédesanyám kibővített műsorának keretében. A heves ellen­propaganda sok magyart visszatartott, de a tom­boló sikert nem tudta megakadályozni. Mihelyt hozzájutottunk a végleges nyári he­lyünkhöz, minden évben meghívtunk valakit (egy vagy két személyt) a Kárpát-medencéből, vagy a nyugati szórványokból a Reménység tavához. Délelőtt előadások, vitafórumok folytak, délután fürdés a Reménység-ben, este filmvetítés, irodal­mi est, vagy néptánc-bemutató és táncház, utána hajnalig népdalozás a házikók barátságos ve­randáin. A Reménység tava rákerült a magyarság szellemi hazájának a térképére. Ezeken a találkozókon épült, terebélyesedett a 15 milliós magyarság lelki és szellemi integrációja. Szemem behunyva, arcok tűnnek fel a múltból, a reménység-tavi Magyar Hetek felejthetetlen élményeiből. Sokan jöttek a közös szellemi hazából. A vendégek fáradságos körúttal bejárták Amerika és Kanada magyar szórványait is, a Ma­gyar Baráti Közösség tagjainak szervezésében. A számos kedves és felejthetetlen vendég között volt néhány, akiket többször visszahívtunk, s akik néha talán elmondják, hogy ki a Reménység vizét issza, vágyik annak szíve vissza... Csoóri Sándor, Czine Mihály, Pomogáts Béla, Sütő András bizonyára nem tévesztenék el az utat a park sétányain. 1975 februárjában, anyám sóvárgó kérésére, hogy 60-ik születésnapomat töltsük együtt — hazalátogattam Budapestre, majd a születésnap után onnan öcsém kis piros Skodájával (Piros­kával) hazamentünk Csernátonba. Felejthetet­lenül szomorú út volt. Erdélyben egyetlen örömünk a kis magyar gyerekek voltak, akik a hidegben kékre gémberedett kezükkel álldogál­tak, várták a magyar autókat, hogy integethes­senek nekik. Öcsém már előre figyelmeztetett erre, így jól felszereltük magunkat csokoládé kész­lettel és dobáltuk nekik. De a megfigyelt jelenetek állandóan Sütő metaforájára emlékeztettek: a fű lehajlik, fiam, hogy megmaradjon. Nagyon le­hajtott, majdnem a földhöz tapadt az a fű. Vala­hányszor egy rokon vagy barát ajtaján kopogtat­tunk s kinyílt az ajtó, még mielőtt egy szó elhang­zott volna, a házigazda az ajkára tette a mu­tatóujját, jelezve, hogy ne beszéljünk, mert a házat a szekusok lehallgatják. Mikor aztán mindenütt (40-50 helyen) ugyanez a jelenet ismétlődött meg, rájöttem, hogy ennek a félelem­nek a nagyobbik része pszichológiai terror. Hiszen nemhogy Romániának, hanem jóval gazdagabb országoknak sem lenne annyi pénze, hogy milliók otthonát modern, úgyszólván láthatatlan lehall­gató készülékekkel ellássa, s ugyanakkor tömény­telenül sok felvevővel, és kiszolgáló-kiértékelő személyzettel a felvett értesüléseket hasznosítsa. Természetesen kockáztatni nem lehetett, és be­szélgetni kimentünk a méteres hóba és jéghideg­be. Eleinte jegyezgettem, hogy az egyes emberek­nek mire van szükségük. Mit kellene küldeni nekik. De aztán mikor a falumban felkeresett az öreg cipészmester aki budapesti diákkoromban minden nyáron csinált egy remekbe készült cipőt nekem, és kért egy szívességet: küldenék neki fa­szeget, mert Romániában nem lehet kapni, s ami van, az nagyon silány minőségű, akkor rájöttem, hogy nem érdemes jegyezni. Amelyik országba fa­szeg is kell: oda minden kell! Visszafele a határon 12 órán át feltartóztattak. Kétszer is teljes mo­tozásnak vetettek alá. Elrabolták a címtáramat, a jegyzeteimet, egy 130 éves térképet, amit valaki egy magyar múzeumnak küldött és egy Bethlen Gábort ábrázoló bronzérmet. Hiába követeltem, hogy engedjenek telefonálni az amerikai követ­ségre. Végül kimerültén, éhesen és hullafáradtan elengedtek. Személyes holmimat nem adták visz­­sza. New Yorkban egy 45 perces Szabad Európa adást készítettem, melyet, mint később megtud­tam, ötször sugároztak Romániába. Ebben részle­tesen beszámoltam a terrorról, amiben a diktátor és rablóbandája tartja Románia népét, s benne a Balkánná züllesztett Erdélyt. 1989 után gyakori útjaimon sok helyen visszajátszották hangsza­lagról. A Ceau§escu terror két évtizedében számos tüntetésen vettünk részt az USA és Kanada nagyvárosaiban. Sajnos, a tüntetések nem sok eredményre vezettek, de legalább a bukaresti elvtársak értésére adtuk, hogy szemmel tartjuk őket. Hasonlóan kevés hatást értek el írásban elküldött távirataink, tiltakozó memorandumaink az erdélyi és felvidéki magyarság ügyében, akár az amerikai szenátus, képviselőház, akár a külügyminisztérium címére küldtük. Az Egyesült Nemzetek főtitkára számára ismertettük a ma­gyar kisebbségek brutális és cinikus jogfosztását, mely hovatovább kimerítette a vérnélküli nép­pusztítás ismérvét. A „status quo”-t senki nem ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám 37

Next

/
Thumbnails
Contents