Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 1. (126.) szám
magyarok között: Jancsó Adrienne, Béres Ferenc és Kecskés András jöttek a Földédesanyám kibővített műsorának keretében. A heves ellenpropaganda sok magyart visszatartott, de a tomboló sikert nem tudta megakadályozni. Mihelyt hozzájutottunk a végleges nyári helyünkhöz, minden évben meghívtunk valakit (egy vagy két személyt) a Kárpát-medencéből, vagy a nyugati szórványokból a Reménység tavához. Délelőtt előadások, vitafórumok folytak, délután fürdés a Reménység-ben, este filmvetítés, irodalmi est, vagy néptánc-bemutató és táncház, utána hajnalig népdalozás a házikók barátságos verandáin. A Reménység tava rákerült a magyarság szellemi hazájának a térképére. Ezeken a találkozókon épült, terebélyesedett a 15 milliós magyarság lelki és szellemi integrációja. Szemem behunyva, arcok tűnnek fel a múltból, a reménység-tavi Magyar Hetek felejthetetlen élményeiből. Sokan jöttek a közös szellemi hazából. A vendégek fáradságos körúttal bejárták Amerika és Kanada magyar szórványait is, a Magyar Baráti Közösség tagjainak szervezésében. A számos kedves és felejthetetlen vendég között volt néhány, akiket többször visszahívtunk, s akik néha talán elmondják, hogy ki a Reménység vizét issza, vágyik annak szíve vissza... Csoóri Sándor, Czine Mihály, Pomogáts Béla, Sütő András bizonyára nem tévesztenék el az utat a park sétányain. 1975 februárjában, anyám sóvárgó kérésére, hogy 60-ik születésnapomat töltsük együtt — hazalátogattam Budapestre, majd a születésnap után onnan öcsém kis piros Skodájával (Piroskával) hazamentünk Csernátonba. Felejthetetlenül szomorú út volt. Erdélyben egyetlen örömünk a kis magyar gyerekek voltak, akik a hidegben kékre gémberedett kezükkel álldogáltak, várták a magyar autókat, hogy integethessenek nekik. Öcsém már előre figyelmeztetett erre, így jól felszereltük magunkat csokoládé készlettel és dobáltuk nekik. De a megfigyelt jelenetek állandóan Sütő metaforájára emlékeztettek: a fű lehajlik, fiam, hogy megmaradjon. Nagyon lehajtott, majdnem a földhöz tapadt az a fű. Valahányszor egy rokon vagy barát ajtaján kopogtattunk s kinyílt az ajtó, még mielőtt egy szó elhangzott volna, a házigazda az ajkára tette a mutatóujját, jelezve, hogy ne beszéljünk, mert a házat a szekusok lehallgatják. Mikor aztán mindenütt (40-50 helyen) ugyanez a jelenet ismétlődött meg, rájöttem, hogy ennek a félelemnek a nagyobbik része pszichológiai terror. Hiszen nemhogy Romániának, hanem jóval gazdagabb országoknak sem lenne annyi pénze, hogy milliók otthonát modern, úgyszólván láthatatlan lehallgató készülékekkel ellássa, s ugyanakkor töménytelenül sok felvevővel, és kiszolgáló-kiértékelő személyzettel a felvett értesüléseket hasznosítsa. Természetesen kockáztatni nem lehetett, és beszélgetni kimentünk a méteres hóba és jéghidegbe. Eleinte jegyezgettem, hogy az egyes embereknek mire van szükségük. Mit kellene küldeni nekik. De aztán mikor a falumban felkeresett az öreg cipészmester aki budapesti diákkoromban minden nyáron csinált egy remekbe készült cipőt nekem, és kért egy szívességet: küldenék neki faszeget, mert Romániában nem lehet kapni, s ami van, az nagyon silány minőségű, akkor rájöttem, hogy nem érdemes jegyezni. Amelyik országba faszeg is kell: oda minden kell! Visszafele a határon 12 órán át feltartóztattak. Kétszer is teljes motozásnak vetettek alá. Elrabolták a címtáramat, a jegyzeteimet, egy 130 éves térképet, amit valaki egy magyar múzeumnak küldött és egy Bethlen Gábort ábrázoló bronzérmet. Hiába követeltem, hogy engedjenek telefonálni az amerikai követségre. Végül kimerültén, éhesen és hullafáradtan elengedtek. Személyes holmimat nem adták viszsza. New Yorkban egy 45 perces Szabad Európa adást készítettem, melyet, mint később megtudtam, ötször sugároztak Romániába. Ebben részletesen beszámoltam a terrorról, amiben a diktátor és rablóbandája tartja Románia népét, s benne a Balkánná züllesztett Erdélyt. 1989 után gyakori útjaimon sok helyen visszajátszották hangszalagról. A Ceau§escu terror két évtizedében számos tüntetésen vettünk részt az USA és Kanada nagyvárosaiban. Sajnos, a tüntetések nem sok eredményre vezettek, de legalább a bukaresti elvtársak értésére adtuk, hogy szemmel tartjuk őket. Hasonlóan kevés hatást értek el írásban elküldött távirataink, tiltakozó memorandumaink az erdélyi és felvidéki magyarság ügyében, akár az amerikai szenátus, képviselőház, akár a külügyminisztérium címére küldtük. Az Egyesült Nemzetek főtitkára számára ismertettük a magyar kisebbségek brutális és cinikus jogfosztását, mely hovatovább kimerítette a vérnélküli néppusztítás ismérvét. A „status quo”-t senki nem ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám 37