Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 1. (126.) szám

Mint az Itt-Ott munkatársa, és az alakuló, erjedésben lévő közösség célkitűzéseinek egyik lelkes híve, az évek folyamán számos cikket, tanulmányt írtam. Ezeknek legtöbbje a megmaradás, túlélés problémájával foglalkozott valamilyen síkon. Mindennapos tapasztalataim állandóan erre a problémára irányították a figyelmemet. Kedvenc - úgyszólván egyedüli - időtöltésem a kertem gondozása, kora tavasztól késő őszig. S kerti munka közben nagyon sok apró részletet meg lehet figyelni a természet törvényeiből: minden, ami a kertben történik a növényekkel, az állatokkal - a megmaradás érdekében történik. A kert nem más, mint a természet lekicsinyített laboratóriuma. S miképpen a természetben az élőlények természeti törvények erőterében élnek, a nemzeti közösségek megmaradási vágya is természeti törvényben, az életösztönben gyökerezik. A hívő ember ebben Isten akaratát tiszteli. A megmaradási vágy tehát nem íróasztali termék. Nem sóhajtozó értelmségiek kesergő ábrándja És még kevésbé türelmetlen és gyűlölködő nacionalisták önkéntes szellemi gettóba vonulása. Nem irányul senki ellen, csupán az anyanyelvet, a szellemi örökséget őrzi aggódó szeretettel és ragaszkodással: az emberi méltóság nevében. Gyakorlati szempontból önkéntes többletmunka vállalás, ingyenes, számolatlan túlórák ezreivel. Érthető módon, a megmaradási küzdelem legfontosabb arcvonala a legveszélyeztettebb gyepű, a kárpátmedencei határon túli magyar közösségek élethalál harcának támogatása, és a nemzetközi közvélemény figyelmének ráirányítása jogaik szüntelen csorbítására és fennmaradásuk halálos veszélyeztetettségére. Senki, egy nép ellen sem irányuló ez a védekező tevékenység, mert a békés, sőt megbékélő megoldás útját keresi. De sem a „status quo”, sem a megbékélés ára nem lehet a magyarság kipusztulása. Úgy érzem, hogy a nemzethalál oly sok magyart elcsüggesztő látomása helyett munkánkban a természetes életösztön, a diadalmas életakarat jelentkezik.

Ez a gondolatmenet életem filozófiai vezérfonalává fejlődött.

A folyóirat körül gyarapodó baráti kör rövidesen megalapította a Magyar Baráti Közösséget, hogy az szellemi háza, lelki temploma lehessen a nyugati magyarságnak. A Közösség alkotmányának erőteljesen vallási jelleget adtunk. Ez eleinte vitákra és félreértésekre adott okot. De az évek múltával a viták fokozatosan elcsitultak, az esetleges túlzások lefaragódtak. A kritikusok lassan rájöttek, hogy senki sem akar fehér lovat áldozni. Ugyanakkor a vallási ihletettség olyan szellemiséget eredményezett, mely legfőbb oka annak, hogy a Közösség a mai napig sikeresen fenn tudott maradni. Az MBK megnyilvánulásainak, működésének van egyfajta méltósága, rendezvényeinek van egy sajátos, utánozhatatlan íze, mely a kohéziót növeli befelé és különleges vonzóerőt gyakorol kifelé. Ehhez sokminden hozzájárul, s rangos helyen a személyi összetételt kell mindjárt említeni, de úgy hiszem, hogy a leglényegesebb a vallási gyökér, mely kimondatlanul is jelen van mindig — de éppen szemérmes visszafojtottsága és széles látókörű toleranciája miatt, a Közösség legnagyobb erőssége.

A hidegháború következményei miatt szembe kellett néznünk a kommunista diktatúra időszakában a magyarság Trianonnál is szigorúbb megcsonkításával: az elszigeteléssel és az ideológiai kiátkozással. Ezért a legsürgősebb feladatunknak tartottuk, hogy az óhazai és a határon túli, kárpát-medencei magyarsággal felvegyük a kapcsolatot. Ehhez megfelelő keretet kellett teremtenünk. Másrészről, óriási távolságok választottak el bennünket Amerikában; legalább évente egyszer találkoznunk kellett, hogy valódi közösség maradhassunk. (McLuhan tézisét — a média maga az üzenet — parafrázisként alkalmazva mondhattuk, hogy „a mód, ahogy élünk, maga a célunk és a mondanivalónk is egyben”. Csak így tudunk megamradni: itt-ott, mindenütt.) Sokáig keresgéltünk. Első összejövetelünket a Philadelphia közelében lévő Magyar Tanyán tartottuk. Utána a Chautauqua nevű fürdőhelyen jöttünk össze két nyáron is. Ez sem adott lehetőséget olyan intim, nyugodt együttlétre, amilyenre vágyakoztunk. Tovább kerestünk. Nomen est omen. A szerencsés véletlen révén rábukkantunk Dél-Ohio vadregényes részén egy nemzeti parkra, a Reménység tavának a partján. A hely eszményinek bizonyult természeti szépsége, nyugalma, turista házainak száma, és elfogadható előadóterme miatt. Püski Sándor és felesége ezidőtájt indították meg előadó kőrútjaikat a magyar népi-nemzeti kultúra művészeivel. Ez szorosan egybeesett a mi terveinkkel (hiszen élő magyar kultúrával rázta fel a sorvadó magyar emigráns szórványokat), és a látogató művészek, írók fogadását, az előadások szervezését a Közösség emberei végezték az egyes magyar központokban. Felejthetetlen maradt az első — ma már történelmi jelentőségű — kulturális találkozó (35 év után először) amerikai és hazai

36 ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám