Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 1. (126.) szám

lescu kultuszminiszter úr kiadta a rendeletet a magyar felekezeti iskolák bezárására, a halállal már tegezésben lévő nagyanyám sürgető kéré­sére a szüleim úgy döntöttek, hogy örökbe adnak gyermektelen nagybátyáméknak Budapestre, hogy magyarul tanulhassak. Maradandó em­lékként őrzök egy belém égett érzelmet gyerekko­romból: a magyar nyelv rajongó szeretetét. Nagy árat fizettem érte. Ott kellett hagyjam érte a szülői házat, édesanyámat, apámat, öcsémet, a Buksi kutyát és a lovainkat is: Titát, meg a Lizát. (A hagyomány ma is folytatódik Csernáton­­ban. Most Ica néném a matriárcha, életkora már a késői nyolcvanasokban jár, de a vitalitása sok fi­atallal vetekedhetne. Három család él ott együtt, az Ica néném három fia, mind házasok, gyere­kekkel, az egykori Cseh-kúriában és a mellette épült házban, közös nemzetségi portán a régi nagycsaládok módjára. A legnagyobb csoda Ica néném férje volt, meghalt már jóhéhány éve. Haszmann Pál egy Buda-környéki sváb faluból került Csernátonba mint tanító. Később ő lett az iskola igazgatója. És jött a metamorphosis, amikor Haszmannból szíwel-lélekkel székely lett. Annyira, hogy ha látogatóknak bemutatkozott, azt hitték, hogy viccel a nevével. De nemcsak a be­széde, a modora, az életstílusa is megváltozott. Faragni kezdett és tíz év után ő lett a leghíresebb háromszéki faragó művész. Fiaival együtt állítot­ták a székely kapukat, ma tele van velük nemcsak a falu, hanem az egész megye. Ha kérdezték, miért csinálja, csak hunyorított: Hogy szebb le­gyen a föld. 0 volt a múzeum kezdeményezője is. És hunyorított hozzá. Haszmann Pál nemcsak faragni tudott, hanem székelyül hunyorítani is. Fiait megtanította a múzeológiára, és halála után ők vették át a múzeum vezetését. Bizony, ilyen nagycsaládnak szüksége van az erős kézre. És er­ről Ica néném gondoskodik. Hatvan felé közeledő fiai anyjuk szavára sebesen mozognak és lelki­leg haptákban állnak.) A csernátoni útravaló — amelyből itt csak kós­tolóra jutott — számomra a bőség kifogyhatatlan szaruja. A háború idején érettségiztem és beiratkoztam a Műegyetemre, vegyészmérnöki szakra. Diákko­romnak életreszóló útbaigazítói voltak Szabó Dezső és Németh László tanításai, melyek megvilá­gították számomra a Kárpát-medencében oly szűkre szabott látóhatárt. Nekik köszönhetem azt is, hogy a háború által fölszított ideológiai indula­tok sem jobbról, sem balról nem tudtak meg­környékezni. A népi írók könyvei megtanítottak ar­ra, hogy Petőfi idillikus képei mögött meglássam a magyar parlag szenvedő arcát és megismerjem nyomorgó milliók évezredes szomjúságát a föld után. ’45 után én is a naivak közé tartoztam, reménykedtem abban, hogy — annyi szenvedés és veszteség után — végre létrejöhet demokratikus ál­lamforma Magyarországon, melyet minden magyar hazájának vallhat. Reményeim hamar szertefosz­lottak. A jogfosztások, az állam szabadrablása, a szólásszabadság korlátozása, a nemzeti azonosság tudattartalmának megsemmisítése és meghamisí­tása, a nemzeti hagyományok rút megcsúfolása, a paraszti milliók gyalázatos becsapása és kisem­­mizése, a vallás és a papok üldözése, az irodalom és a művészetek prostituálása, az élet minőségének tudatos lezüllesztése s az emberek brutalizálása meggyőztek arról, hogy itt olyan világ épül, amelyikben nem lehet emberhez méltó életet élni. Különösen elkeserített az a tapasztalat, hogy mi­lyen sok ember odáig züllött, hogy embertársát, magyar felebarátját beárulja a titkosrendőrségnek, alantas személyi gyűlölettől hajtva — legtöbbször hamis, koholt vádak alapján. Ezért ’48 őszén, egy barátom társaságában — táskámban egy tábla csokoládéval és egy Ady kötettel — Rohonc alatt éjjel átkúsztunk az osz­trák határon. A drótsövény már majdnem készen volt a határon, de sikerült pontos helyszíni vázla­tot szereznünk egy olyan szakaszról, amely még nem volt ledrótozva és aknásítva sem. (A csokoládé hamar elfogyott, az Ady kötet megviselten, kopottan ma is itt van a dolgozó­­szobámban, kétezer magyarnyelvű társával együtt a könyvespolcokon, hűségesen virrasz­­tanak fölöttem, segítenek megőrizni anya­nyelvemet.) Az átkúszással csak annyit értünk el, hogy az oroszok által megszállt Magyarországról átjutottunk Ausztria oroszok által megszállt övezetébe. Néhány kalandos és éhező bécsi hónap után, amikor együt laktunk egy orosz kapi­tánnyal, aki keféket csempészett Magyar­­országból Ausztriába, s odafelé meg tűzkövet, átvergődtünk az amerikai övezetbe. Salzburgban egy menekülttáborban kaptunk szállást és reggelit. Hiába próbálkoztunk, munkát nem találtunk. Ebédhez, vacsorához csak lopással vagy könyörületből jutottunk. A falvakban a gazdák verméből krumplit loptunk s ha nem volt otthon a paraszt, megfejtük a tehenét is. A kicsi Ausztriában akkor majdnem több menekült zsú­folódott össze, mint az ország osztrák lakossága: a 30 ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám

Next

/
Thumbnails
Contents