Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)

1996 / 1. (126.) szám

háborúvég ittrekedt menekültjei és Közép- és Kelet- Európa népeinek a vörös áradat miatt partra ve­tett milliói. Az osztrák kormány az ország dolgozóinak védelmében szigorúan megtiltotta, hogy menekült bármilyen munkát vállalhasson. Délben sorban álltunk a Salzach partján egy apá­cakolostor előtt, a nővérkék ingyen ebédet osztot­tak a városi koldusoknak és a közéjük sodródott menekülteknek: egy koldus, egy ezredes, egy csa­vargó, egy diák.. „Dipi”-k voltunk („displaced per­sons”), otthonunkkal együtt emberi méltósá­gunkat is elvesztettük. Amerikába szerettem volna kivándorolni : még legalább 3 millió ausztriai menekülttel együtt. Egy amerikai tisztviselő megmagyarázta, hogy mint „volt ellenség”, mi magyarok a beván­dorlási lista legvégén állunk, legalább 3-4 évet kell várnunk, ha egyáltalán sorra kerülünk. Ilyen hosszú tétlenségre nem voltam kapható. Azonnal más lehetőség után néztem. A várakozás közben egyre jobban gyötört a környezet idegensége. Nyelvtudásom révén az IRO (International Refugee Organization) szer­vezetében dolgoztam. Napközben csak németül, olykor angolul beszéltem, magyarul csak nagyon ritkán. Tudatosan kerestem a magyar egyesü­leteket, hogy magyarul beszélő emberek közös­ségében ápolhassam az anyanyelvemet. Azok nagy része azonban terméketlen, egymást ócsárló személyi veszekedéssel töltötte idejét, amit — előttem rejtélyes okból — politizálásnak neveztek. De ebben a nyüzsgő közéleti forgatagban rábuk­kantam az újjáéledő és erőteljesen szervezkedő magyar cserkészmozgalomra, amely harmoniku­san egyezteti az emberi, a vallási és a nemzeti esz­ményeket. Teleki Pál még kellően nem értékelt bölcsességének köszönheti a magyar nemzet, hogy munkatársaival a cserkészet nevelési rend­szerét ízig-vérig magyar talajba ültette át. 23 éves koromban csatlakoztam a mozgalomhoz, életem egyik legfontosabb lépése volt. Döntően segített abban, hogy családomat, gyermekeimet és unokái­mat magyarnak megtarthassam. A háború óta elmúlt félszáz év alatt közel 50 000 magyar cserkész nőtt fel a világ különféle pontjain. Ok eltéphetetlen lelki szálakkal kötődtek a magyar­sághoz, még akkor is, ha közülük a harmadik generációsok már csak hibásan, idegen kiejtéssel beszélik a nyelvünket. A menekült táborokban sok fiatal, aki nem élt családi környezetben vagy nem került a cser­készet befolyása alá, a könyörtelen korszak ál­dozata lett. A nagyon kiéhezetteket behálózták a francia idegenlégió élelmes ügynökei: vacsorával, nyomorúságos zsebpénz-előleggel kápráztatták el őket. Kis vendéglők piroskockás, zsírpecsétes abroszán aláírták a hároméves szerződést, azután átcsempészték őket a francia zónába, s három napon belül robogott velük a vonat Franciaország felé. Két hét múlva vitte őket a csapatszállító hajó Oranba. Három hónapos keméy kiképzés után Indokínába kerültek. Dien Bien Phu-nél, a feljegyzések szerint, több légiós századnak ma­gyar volt a vezénylési nyelve. Vajon kerül-e vala­ha kopjafa őserdei sírjukra? Végre megtudtam, hogy Brazília konzuli irodát nyitott Salzburgban. Fiatal fővel romantikus meg­oldásnak éreztem. Elterjedt a híre, hogy vadásznak a fiatal mérnökökre. Felhívtam az irodát, másnap a konzul autót küldött értem, kellemes beszélgetés után meghívott ebédelni. Délután azonnal megad­ta a beutazási engedélyt. Olyan hirtelen kaptam meg a behajózási utasítást, hogy barátaimtól is alig tudtam elbúcsúzni. Mikor a kivándorló hajó fedélzetéről meglát­tam a brazil partokat, elszorult a szívem. Ebből az irdatlan messzeségből meglátom-e még a hazá­mat? Mintha a hullámok örökre eltemették volna Csernátont mögöttem. Örökre emlékembe vésődött a riói öböl semmi­hez nem hasonlítható, csodálatos látványa. A par­ton hosszan elhúzódó város millió fénypontja, a Corcovado meredek csúcsán Krisztus hatalmas szobra, szelíden és óvó gyöngédséggel a város fölé kiterjesztett karja, vállán a fényszóróktól megvilágított felhők misztikus palástja. Ekkor döbbentem rá, hálás lehetek a Sorsnak, hiszen néhány év leforgása alatt megismertem a világ három legszebb városát: Budapestet, Salzburgot és Rio de Janeirot. Rióban létezett egy kicsiny ma­gyar kolónia, még Trianon menekültjeiből és gyer­mekeikből. A hajókon egymásután érkeztek újabb és újabb magyar hullámok. Néhány fiatal magyar barátommal 1949 Szent István napján megalapí­tottuk a Szondy György cserkészcsapatot, a déli kontinens egyik első csapatát. Hamar rájöttünk, hogy újabb feladatot kell vállalnunk. Nem elég a népijáték, a népdal, a néptánc, a versek, és különösen a tábortüzek hangulatos magyarság­élménye. A gyerekek hétközben a családban alig hallottak magyar szót. Mindkét szülő késő estig - — ha lehet, túlórával — dolgozott, hogy az idegen talajban gyökeret verhessenek. (Döntő többségük egy szál ruhában és 10-20 dollárral a zsebében ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám 31

Next

/
Thumbnails
Contents