Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 1. (126.) szám
az hazámhoz való szeretetet reám tette, ímé, kiáltok, ímé, üvöltök: hallj meg engem élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz...”; avagy Kölcsey tolmácsolásában: Te lásd meg, óh sors, szenvedő hazámat, Vérkönnyel ázva nyög feléd! Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, És marja, rágja kebelét... Kiáltani: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!”, mint Berzsenyi tette a németesítő veszélyben, vagy a közelmúltban Illyés a szovjet-kommunista zsarnokság elleni mondatával. A megtartó magyar művelődés veszélyeztetettsége Ha visszapillantunk történelmünkre, talán megnyugtató lehet, hogy a magyarság eddig minden nagyobb krízisből a műveltség útján, tanulása, szorgalma és tehetsége révén, olykor lélekben is erősödve jutott túl. Kezdve az etelközi katasztrofális vereségből eredő honfoglalástól, a kalandozók augsburgi és merseburgi vereségeinek következményeként a keresztény hitre térésig, és a nomád életből a földművelésre való áttérésig. Éppen ma van első királyunk, Szent István napja, akinek a független Magyar Királyságot, vele a Szent Koronát köszönhetjük. Folytathatjuk a sort az iszonytatóan pusztító tatárjárástól a korszerű várvédő rendszer kiépítéséig, az Árpádház kihalását követő válságból egy európaizáló országgyarapító uralkodóház és a tartós gazdasági fejlődés elnyeréséig, majd Európa védőbástyájaként a török hódítás megállításáig. Ennek ára a 150 éves törökdúlás, az ország három részre darabolása volt, melynek következtében hazánk népessége, ezen belül a magyarok számaránya a XVIII. századra a XV. századinak a felére csökkent. A mérhetetlen veszteségek ellenére anyanyelvűnk és nemzetünk megmaradt, sőt legjobb, sokszor nyugati egyetemeken kiművelt fiaiban hordozta a szabad nemzeti megújulás reményét. Ezt a Habsburg uralkodóház gyarmatosító és németesítő szándéka igyekezett megtörni, amelyre a Rákóczi-féle szabadságharc, majd a múlt században a reformkor, s végül az 1848-49- es forradalom és szabadságharc adott harcias feleletet. Másfajta válasz volt az, amit a magyar szellemiség, a kultúra kiváló képviselői és épülő intézményei adtak: a költő Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, a zsoltárfordító Szenei Molnár Albert, a bibliafordító Károli Gáspár, az egyetemalapító szépíró Pázmány Péter bíboros és utódaik. Vagy a XV. századtól közös összefogással épülő protestáns kollégiumok: a pápai, a pozsonyi, a sárospataki, a debreceni, a kolozsvári, a nagyenyedi, az eperjesi és a lőcsei... mind egy-egy vára volt a válságos időkön át az egyetemes magyar művelődésnek, akárcsak korábban a katolikus rendi kolostorok és iskolák az európainak. A mérhetetlen török pusztítás és a németesítő birodalmi agresszió ellenére a latinos műveltségű nemesi nemzet és a nép megőrizte identitását, nyelvét és kultúráját, amely gróf Széchenyi István kezdeményezésére, a reformnemzedék támogatásával létrehozta a Magyar Tudományos Akadémiát, mint a magyar nyelv, a magyar kultúra és a tudományok magasszintű művelésének közintézményét. Nincs módom és időm, hogy a magyar művelődésügy sorsformáló korszakait és egyéniségeit egy előadás keretében számba vegyem. Ahhoz azonban, hogy a szellemi összefogás, a nemzetépítés összmagyarságot megújító mozgalmát elindítsuk, tudatunkban kell legyen elődeink sorsa; erényeikkel és bűneikkel, hibáikkal és eredményeikkel. „Ki a múltját nem ismeri, az a jövőt nem érdemli” — szól a közmondás ítélete s ez különösen megszívlelendő az új meg új határokkal átszabdalt közép- és délkelet-európai régióban. Ott, ahol a hataloméhes, frissen kinevezett, mohó újgazdák pusztító (bizantoid) indulata fóldúlta és elpusztította a nyolc évszázadon át tisztesen működő szász autonómiát, balkanizálta Erdélyt és a Délvidéket, benne az ellene fóllázadó Horvátországot. Nyelvileg és politikailag homogenizálni akarja a megszerzett térséget és népeit; megfosztva őket személyi és közösségi jogaiktól és tulajdonuktól egyaránt. Eközben az önigazoló hatalom rossz lelkiismerettel, kétségbeesetten igyekszik a maga felemás vagy hézagos történelmét a múlt mélységes mély kútjából — akár 2000 éves hazug hamisítások árán is — kipótolni vagy átírni. A boszniai háború tanulságai számunkra is nyilvánvalóan mutatják, hogy sem a mértékadó nemzetközi szervezetek, sem a nagyhatalmak, sem az európai államok nem képesek sem az igazság, sem a humánum, sem az általuk hozott döntések érvényesítésére egy elszántan harcoló, kívülről támogatott agresszív népcsoport képviselőivel szemben. Kérdés, hogy adott esetben hogyan tudnák megóvni a nagyobb hatalmak és a 12 ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám
