Itt-Ott, 1996 (29. évfolyam, 1/126-2/127. szám)
1996 / 1. (126.) szám
A REMÉNYSÉG TAVÁNÁL A Magyarok Világszövetsége az egyetemes magyarság szolgálatában Előadás a Magyar Baráti Közösség nyári konferenciáján, 1995. Szent István király napján Bakos István Válaszúton A magyarság jövőjének alapja — akárcsak az elmúlt évszázadok válságos korszakaiban — a szellemi-erkölcsi építkezés, a magunkratalálást serkentő nemzeti önismeret és az „életbizalom” megerősítése. Megerősítése annak, hogy ne veszítsük el önmagunkat, nemzeti karakterünket, mert ahogy a múltban volt, úgy a jövőben is lesz értelme magyarnak lenni. Ma haldokló, reménytvesztett nép a magyar. A XX. század nemzetünket sújtó sorstragédiái: a pusztító I. és II. világháború, a zűrzavaros hatalomváltásokat követő katasztrofális trianoni majd párizsi békediktátum-okozta mérhetetlen veszteség, azután a nagyarányú szociális egyenlőtlenségből az orwelli állatfarm egyenlősége felé átlendítő bolsevik típusú önkényuralom, most pedig a ránk szabadult fináncimperializmus. E kegyetlen örökség szorongattatásától megszabadulni az ezredvég nagy kihívása számunkra. Németh László hat évtizede a „Minőség forradalmá”-ban az elcsatolt magyar kisebbség és halmozódó belső gondjaink orvoslására európai gyógymódot javasolt: ,A magyarságnak az európai problémák megoldását kell magára vállalnia, vagy a maga problémáiban is alulmarad.” „A kis nép (a szó szoros értelmében) nemesség tud lenni vagy eltapossák” — íija, majd másutt hozzáteszi: „Európának ezen a gyanús zugán európai problémává duzzasztani a magunkét, s szorultságunkból úgy verekedni ki magunkat, hogy a kultúrának, melytől idáig csak megoldásokat kaptunk, mi adjunk új megoldást. Ezt tartom én a legnagyobb magyar útnak.” Ha visszatekintünk több mint ezeréves államiságunkra, itt az egymással rokon kultúrájú és nyelvű germán, illetve szláv és újlatin népek dominálta földrészen, s ha számbavesszük, mennyi balszerencse, mily sok viszály közepette éltük életünket, akkor a magyarság megmaradását isteni csodának, vagy küldetésnek is tarthatjuk Európa közepén a Kárpát-medencében. Ennek a csodának reális alapja azonban az a nagymérvű tolerancia, tanulékonyság és bátorság, amellyel őseink alkalmazkodtak környezetükhöz, viszonyultak a köztünk élő, a hozzánk menekülő népekhez, vagy a ránktörő idegen rablóhadakhoz és hódítókhoz. A magyarság számos olyan válságot vészelt át e régióban, amely más — kevésbé szerencsés — népek önfeladásához vagy kipusztulásához vezetett. A nyelvet cserélő bolgárral, a fólmorzsolódott hun, avar, besenyő és úz népekkel, a beolvadt etruszkokkal, vikingekkel, provanszálokkal és sokszáz más nemzetiséggel vagy a nyomokban megmaradt kelták, baszkok sorsával a magunkét összevetve némi vigaszt érezhetünk. Még nagyobb tanulságul szolgálhat számunkra a magukat műveltséggel, szorgalommal és ügyességgel fölemelő és megtartó kis népek sorsa, olyanoké, mint a hollandok, skandinávok, finnek és baltiak, vagy a vallási kohéziót őrző zsidók, akik iszonyú történelmi megpróbáltatások után újraalapították többezer éve elvesztett államukat és újratanulták annak majdnem feledésbe ment héber nyelvét. Ilyen metamorfózisra nekünk egyelőre még nincs szükségünk, de válaszúthoz értünk: szinte hasonló erőfeszítés kellene ahhoz, hogy úrrá legyünk nemzetsorvasztó külső és belső körülményeinken, az erkölcsi és szellemi tehetetlenségen, az öngyilkosok, az alkoholisták, a szenvedélybetegek, az önfeladó asszimilálódók és az abortálók növekvő számában kifejeződő letargikus életérzésen és a gazdasági romláson. S ne csak veszélyben légy serény, A béke vészesebb, S melyet vág álmos népeken, Gyógyíthatatlan a seb — íija Vörösmarty „Honszeretet” című versében, s nekünk kései utódoknak föl kellene kiáltanunk, mint Zrínyi Miklós tette a törökvész idején: „Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten ITT-OTT 29. évf. (1996), 1. (126.) szám 11
