Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 2. (125.) szám
amit én sorozatban festek, az a mi sorsunk. Egybe vagyunk mi, magyarok, de apró rögökre vagyunk repedezve, tördelve. Most, amikor megtudtam, hogy otthon, Sepsin az európai György nevű városok képviselőivel rendeztek szentgyörgynapi találkozót, akkor egyszerre csak megláttam azt a felperzselt földet, éreztem a perzsszagot. Ez egy vízió, amelyet különböző technikák alkalmazásával közelítek meg. A másik témám: a fák. A fában is az embereket látom. A gyökér a történelem, a vágyaink az ég felé néznek, mint a fák vezérágai, mintha repdesnének. A fa a népköltészet egyik leggyakoribb szimbóluma, és ez nem véletlen. — Hány „aszályos” meg „fás” munkád lehet összesen? — Először 1969-ben készítettem borítólapot a Horváth István bácsi Nyomok porban, hóban című kötetéhez. Most már párszáz ilyen témájú munkám van. Fa-témájú mű több van, mint aszály-témájú, mert Erdélyben is több a fa. Vannak aztán térplasztikáim. Ott van Sepsiszentgyörgyön a városkapu. Ez is két tölgyember. Egy nő és egy férfi. Valamikor még a te közreműködéseddel Vígh István grafikája az „Aszály-sorozat”ból az ITT-OTT címlapján 1974-ben. született és került oda. A mű interpretálható, azt is kitalálták róla, hogy fejetlen emberek, mint maga a rendszer. Nem tiltakoztam ellene, örültem, ha mozog az emberek fantáziája. Tizenhárom méter magas alakok, ideje lenne végre, hogy a plasztikai kompozíció hatalmas kőelemeire a magyar felirat is felkerüljön vörösrézből kikalapálva, ne csak a román. így terveztem egykor. — Úgy tudom, másutt is vannak még efféle „városkapuid”. — Terv volt — felállítva városkapu nincs. Térplasztikám van viszont a francia Chalmieuxben. Az idő a neve. Volt Bukarestben is, de a diktatúra éveiben városrendezés ürügye alatt ledöntötték. Van egy másik munkám is, Párizs mellett, Yearres-ben. A település érdekessége, hogy II. Rákóczi Ferenc szívét ott őrizték. — Végül is, ha félévszázados életpályádat településekhez kötjük, milyen térségeket kell bejárnunk? Születtél Halmiban, a román határvárosban... — Az iskoláimat Szatmáron kezdtem a tanítóképzőben, de innen elszöktem Nagybányára, a művészeti középiskolába. Onnan Leningrádra akartak küldeni aztán, s én továbbálltam Marosvásárhelyre. Vásárhelyen elvégeztem a művészeti középiskolát. Bukarestben a főiskolán végeztem. Innen Erdélybe nem mehettem vissza, az akkori rendelkezések szerint, így kerültem Suceavára. Monumentális festészeti szakon végeztem, freskó- és mozaikszakos vagyok. Hatvankilencben már volt Párizsban rajzkiállításom. Ekkor szólítottak fel nevem megváltoztatására. Két akadémikus jött le Bukarestből Suceavára. Miután Párizsból visszajöttem. — De nem mondtad el, hogyan jutottál ki Párizsba? — Ez egy trükkös dolog volt. A párizsi ifjúsági központ tehetségkutatással is foglalkozott. Eljutottak Romániába is. Az igazgató jött az akkori kulturális miniszter meghívására. Nekem Suceaván is éppen akkor volt kiállításom. A polgár végignézte, mindeniket kommentálta és a végén azt mondta: maga jön velem Párizsba. Ezt doktor Georges Billbille mondta. Egy hónapra rá kaptam a meghívót. A kiállítás úgy nyílt meg, hogy a román követségről senki sem volt jelen. Nem akartak rólam tudomást venni. De a követségen keresztül keresett Salvador Dali s ekkor felfigyeltek rám. Interjút készített velem a román Szabad Európa. Erre eljött Eugen Ionesco is a kiállításomra. Pedig ő igazán nem járt a 38 ITT-OTT 28. évf. (1995), 2. (125.) szám III valahol, oil valahol Eítll. ttép, tiomorfi ftjakkrl Négy-ót magyar Öt szehnjol S kiciontul gúnyon féftMnivkMI Ügy Jflfiwy. magsat kUttny: Mén h?
