Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 2. (125.) szám
nemzet közül — kétségtelenül a döntően fontos, első dominó elesését jelentették. Ez határainkon túl majdnem azonnal további fejleményeket indított meg, melyek azután a kommunista uralom alatti birodalom feltartóztathatatlan összeomlásához vezettek. A szovjet zsarnokság uralta gyarmatbirodalomnak és a kommunizmusnak is előbb-utóbb meg kellett bukni. Az első dominó elesése szabta meg, hogy mind a kettő előbb omlott össze, nem pedig utóbb! Sokkal előbb bekövetkezett, mint a világ összes államférfiai (saját beismerésük szerint) sejtették, nem hogy előrelátták volna. A közömbös néző szemében az események egységes láncolatában a kezdeti mozdulat jelentéktelennek, sőt alig észlelhetőnek tűnhet. De az éles szemű megfigyelő meglátásában nincs kétség, hogy ugyanezt a dominó effektust láthattuk megnyilvánulni Ceau§escu terroruralmának befejezésekor legalább kétszer. Tőkés Lászlónak és gyülekezetének hősies és kemény kiállása a legnagyobb veszéllyel szemben, és az ezt követő események, melyek messze túlnőtték Temesvárt, nemsokára arra késztetett valakit abban a hatalmas tömegben, mely Ceau§escu mellébeszélő, bombasztikus szónoklatát hallgatta Bukarestben, hogy Temesvár román nevét kiáltsa: „Timisoara”. Pillanatok alatt ezrek ajkán hangzott fel a kiáltás, miközben a hallgatók passzív tömege átalakult tüntetőkké, akik visszhangozták azt a szót, hogy „Timisoara”. Hitetlenkedő kifejezés jelent meg Ceau^escu arcán, mutatva rádöbbenését, hogy milyen ingataggá vált az uralma. Néhány órán belül érvényessé vált a Ceau§escu házaspár számára az a magyar szójáték, amit évekkel azelőtt suttogva adtak tovább: Lehunyta négy szemét Ez a két szemét! Zsidó életek mentése A nemzetünkre vonatkozó rejtvényem olyan adatokat is tartalmaz, melyeknek az a célja, hogy kevéssé ismert tényekkel ismertesse meg hallgatóimat. Ezeknek az adatoknak egyike — mint már említettem — a következő: „A náci Németország által elfoglalt országok közül a mi nemzetünk mentette meg a legtöbb zsidó életet: legalább 200 ezret, de lehetséges, hogy 300 ezret is.” Sajnálatos, hogy nagyon kevés nem-magyar tudja nemzetünket azonosítani ennek az adatnak az alapján. De tragikus, hogy olyan kevés magyar rendelkezik megfelelő értesültséggel Magyarország fontos életmentő szerepéről — különösen azok közül, akik a nyugdíjas kort még nem érték el. Pedig arra joggal lehetünk büszkék. A több-százezres életmentés egyik legkevésbé ismert részlete Koszorús Ferenc vezérkari ezredes valóban bátor kezdeményezése volt 1944. július elején. Koszorús megtudta, hogy Veesenmayer német teljhatalmú megbízott ösztönzésére Baky László helyettes belügyminiszter államcsínyt készít elő. (A június hónapban titokban Adolf Eichmann által irányított és végrehajtott, engedély nélküli, tömeges vidéki deportálások is Baky hallgatólagos beleegyezésével — mondhatni falazásával — történtek.) Koszorús önként vállalkozott, hogy a készülődő, tragédiába vezető puccsot meghiúsítsa. Horthy kormányzó, akinek számos náciellenes rendeletét a magyar hadsereg egyes magasrangú, nácibarát tisztjei szabotálták, készségesen adta neki a megbízatást. Koszorús, aki egy páncélos hadosztály parancsnoka volt, végrehajtotta a gondosan tervezett szükséges ellenintézkedéseket, feloszlatta a Baky rendelkezésére álló, lényegében illegális, katonailag szervezett erőket (Koszorús, 1987: 27-28, 54-62). Mint már említettem, mindez 1944 júliusában történt, amikor még a harcvonalak messze voltak Magyarország határaitól, messze keletre a Kárpátok hegységének jelentős védelmi akadályától. Október 15-re már fél-Magyarországot lerohanta a Vörös Hadsereg és a német megszálló sereg javarésze a fronton harcolt, s megkísérelte tartani az arcvonalat az előnyomuló szovjet páncélos hadosztályokkal szemben. Ezen a napon tették közzé Horthy kiáltványát, mely elrendelte a harc beszüntetését a hódító szovjet hadsereggel szemben. Ez a német megszálló hadsereg közbelépését, a hatalom azonnali teljes átvételét és Horthynak a kormányzásból való erőszakos elmozdítását eredményezte. Horthyt, a családját és több magasbeosztású munkatársát (köztük Kállay Miklós miniszterelnököt) elfogták, Magyarországból elhurcolták és fogságban tartották. A németek következő lépése egy alkotmány-ellenes kormány kényszerű beiktatása volt. Ennek a törvénytelen kormánynak szélsőséges elemei deportálásokat hajtottak végre és a csőcselék egy része szörnyű gyilkosságokat követett el a saját szakállára, a következő napok teljes zűrzavarában. ITT-OTT 28. évf. (1995), 2. (125.) szám 21
