Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 2. (125.) szám
lataimmal nyertem, mint katona 1944-ben a szovjet fronton. Tisztán láttam, hogy nemzetünknek mit kell majd elviselnie a szovjet uralom évtizedeiben. Az osztrák határt két nappal a felszaba-dúlás befejezése előtt léptük át feleségemmel, és az amerikai megszállási övezetben állapodtunk meg. A következő évben, 1946 tavaszán, az első gyermekünket vártuk. Pelenkát és babaruhát csak a feketepiacon lehetett kapni, ami a számunkra teljesen elérhetetlen volt. De hallottuk, hogy az Amerikai Vöröskereszt szükséges babaholmit fog a menekültek rendelkezésére fogja bocsájtani. Sietve az irodájukba mentem és kitöltöttem egy kérdőívet. „O.K,” — mondta egy mosolygó amerikai vöröskeresztes hölgy, egy pillantást vetve az írásomra. De aztán hirtelen megfagyott a mosolya. „Sajnálom. Ön nem kaphat semmit. Ön volt-ellenség.” Megdöbbent csüggedéssel elmagyaráztam, hogy tagja voltam a fegyveres ellenállásnak. De ezen túlmenően, ha engemet volt-ellenségnek is osztályozhatnak, a megszületendő babát nem, — próbáltam érvelni. Nem volt irgalom. Ez a fagyos megvetés és negatív vélemény járta át életünket, mint menekültekét. Az első három évben nem volt lényeges eltérés a győztesek magatartásában a legyőzött magyarok iránt (akik, mellesleg, csak szovjet szövetségeseik ellen harcoltak). Azután lassan olvadni kezdett a jég, és 1949 táján már a Nyugat-Németországban és Ausztriában rekedt magyar menekültek is segítséget kaptak, hogy tengerentúli országokba kivándorolhassanak. Bár én összes tanulmányaimat (beleértve az egyetemet is) kitüntetéssel végeztem, első munkámban mint cowboy dolgoztam Nevada pusztaságában. Hamarosan előléptem és béres lettem Illinois-ban egy farmon. Csak két évnyi hasonló munka után találtam állást mint magyar tanár az Egyesült Államok Hadseregének Nyelvtanító Intézetében, a kaliforniai Monterey-ben. Hányattatásunknak ezt a kiragadott fejezetét csupán azért említem meg, mert abban az időben magyar menekültek számára sokkal inkább a szabályt jelentette, mint a kivételt. 1956 De azután eljött 1956 október utolsó hete, és Gutay László visszalőtt az ÁVÓ-ra a Budapesti Rádiónál és példáját sokan követték; Pongrátz Gergely és Ödön megvetette a lábát a Korvin mozinál és sokan csatlakoztak hozzájuk. Rövidesen az övékéhez hasonló egyéni kezdeményezések százai és ezrei nőttek ki a földből, anélkül, hogy valaki összehangolta volna őket. Ezek meglepték, megdöbbentették, zavarba ejtették a beidomított szovjetorosz gondolkodásmódot, mely nem hitt az egyéni kezdeményezésben és ezért képtelen volt azt megérteni. És hogy meglepték ezek a korszakalkotó napok a szabad világot! Nem túlzás azt állítani, hogy az amerikai médiát és az egész szabad világ médiáját lángra gyújtotta a kezdeti kétkedés, majd a lelkesedés és a rajongás. A Time folyóirat a magyar szabadságharcost az „1956. év emberének” nevezte és képét a folyóirat 1957. évi első számának fedőlapjára tette. Sok „igazi” amerikai hirtelen visszaemlékezett, hogy valójában egyik őse magyar volt, vagy legalábbis az Osztrák-Magyar Birodalomból származott. Tony Curtis büszke interjúkat adott magyar származásáról. Az Amerikai Hadsereg Nyelvtanító Intézetében, a kaliforniai Monterey-ben, ahol a magyar nyelvet tanítottam, magyar tagozatunknak mindenki őszintén szerencsét kívánt. Különösen sok gratuláló áramlott be hozzánk a kommunista uralom alatt senyvedő nemzetek nyelvi szakosztályairól, beleértve a hatalmas orosz tagozatot is. Meglátogattak nap mint nap bennünket, kifejezték buzgó reményüket, hogy a magyar példát az ő nemzeteik is utánozni fogják. A Monterey félszigeten közkívánatra létrejött egy Polgári Bizottság a Leigázottak Felszabadítására. Tagjai között voltak nyugdíjas tábornokok és tengernagyok, egyetemi rektorok és a polgárság vezetőemberei közül sokan. Mint elnökük beadványokkal ostromoltam a Fehér Házat és a Kongresszust a bizottság nevében, közvetlen és hatékony segítséget követelve a szabadságharcosok számára. Jónéhány más, szintén 1945-ben menekült magyar saját kezdeményezésére hasonló bizottságokat létesített országszerte. Az amerikaiak csodálata és megbecsülése a szabadságharcosok tettei iránt olyan mértékű volt, hogy decemberben a Hadsereg Nyelvtanító Intézete szabadságolt, hogy egy intenzív angol nyelvtanfolyamnak magyar-angol nyelvészeti szakértője lehessek. Ez a tanfolyam a Fehér Ház, a Columbia Egyetem, és a Bard Kollégium közös munkaterve volt — 330 menekült magyar diák számára ren18 ITT-OTT 28. évf. (1995), 2. (125.) szám
