Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
gyait is tisztán s erőben előadhatjuk — nevetséges elbizottság! Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded hajlékonysággal, változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálkodva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen. De miért is idézem Kölcseyt? A minap Ludányi András e helyen ugyanezt mondta: „akik elsajátították, kötelességük, hogy jobbítsák a magyar nyelvet.” Az előbb már-már sommás ítéletet mondtam a nyugati szórványmagyarságról egy washingtoni példa nyomán. No, azért nem vagyok ennyire elkeseredve, s most rögtön megkövetem azokat, akik bántva érzik magukat. Szívet melegítő érzés volt tegnapelőtt Biczó Terikét, Somogyi Ilonát és Pavlis Orsit magyarul hallani... És maga Ludányi András mondta: „saját családomban is gyakran átváltunk angolra, attól függően, miről van szó.” Idézem a szintén jelenlévő Koszorús Ferencet, aki tegnap egy előadás közben súgta oda nekem: „nem szabad lemondani a nyelvet nem beszélőkről!” Bár a nyelvnek a körülmények folytán történt feladása, elfelejtése egy lépés — talán az első jelentős lépés a nemzeti identitás feladása felé vezető úton, de csak egy lépés, s itt meg is lehet állni. Példaként álljanak itt a spanyolországi baszkok, katalánok, az évszázadok során át dánul beszélő norvégek, vagy az amerikai írek. És visszaút is van. A norvégek mellett klasszikus példa lehet erre a washingtoni „TISZA” magyar néptáncegyüttes. Ok tíz évvel ezelőtt alakultak, olyan amerikai fiatalokból, akiknek korábban semmi közük nem volt a magyarsághoz, de akiket a magyar népzene és néptánc szépsége magával ragadott, és kéthárom magyar származású barátjuk közreműködésével elhatározták, hogy magyar néptáncegyüttest alakítanak. Azóta többször jártak Magyarországon, magyar együttesek voltak a vendégeik, s a keleti parton mind szakmai, mind a műfaj kedvelői körében megérdemelt népszerűségre tettek szert. Ezenközben pedig nemcsak a magyar tagok csiszolták-fényesítették ki magyar tudásukat, de az amerikai tagok közül is egyre többen törik-beszélik nyelvünket. Miért is? Mi volt az ösztönző erő? S itt eljutottam mai mondanivalóm kulcskérdéséhez: a magyar népi kultúra ereje amerikaiakat is magyarrá tehet — eljutottam a kultúra fogalmához, a magyar kultúra külföldi felelősségéhez. A magyarságtudat felébresztése, ápolása, fenntartása körültekintő, összetett munkát igénylő, sok-frontos feladat. Az egyik front a fiatalságért vívott küzdelem tere — itt a Lake Hope-ok számát, módszerét kell terjeszteni, megsokszorozni. A másik front a kiaknázatlan erők harcmezeje. Azok az erők, melyekkel nem találkozunk a magyar szervezetekben, egyházakban, vagy a lapok előfizetői között. Nem vesznek részt a disznótoros vacsorákon, nem olvasnak Claire Kenneth regényeket és nem nézik nosztalgiával a háború előtti magyar filmeket. A nyugati magyarságnak ezek a feltáratlan erőforrásai irodákban, kutatóintézetekben, egyetemi katedrákon, laboratóriumokban dolgoznak, a Washington Post-ot és a New York Times-t olvassák, Bartók és Mozart zenéjét hallgatják, könyvespolcaikon Koestler és Szolzsenyicin művei sorakoznak. Ezek kinyomozása, felfedezése, bennük a magyarságtudat felébresztése a másik nagy feladat. És hadd térjek vissza a kultúrához. A washingtoni magyar nagykövetségen három évvel ezelőtt indítottuk el a „kulturális esték” c. sorozatot. A műsoron koncertek, irodalmi előadások, képzőművészeti kiállítások, népi tánc, filmek, egyszóval: magyar kultúra. Határon onnan, határon innen, határon túlról. Magyarországról, Erdélyről, a Felvidékről, Amerikából. Eleinte ugyanaz a 150-200 magyar és 50 amerikai adta a közönséget, majd nőtt az amerikaiak száma. Tudtuk, hogy Nagy-Washingtonban 2-3000 magyar él, hol vannak hát? Kik azok? S aztán lassan, szinte óvakodva kezdett nőni a névsorunk. Telefonhívásokat, udvarias levélkéket kaptunk: ugyan, vennénk fel őket is a címlistánkra, hallották hírét kulturális rendezvényeinknek, s mivel ők is magyarok, szeretnének magyar kultúrát látni, hallani, élvezni. Ma már mintegy 1200 fős magyar címlistánk van — egyszerre nem is tudjuk őket meghívni, mert a terem jórészt tele van. Holott: belépődíjat is szedünk. Dehát, amint mondtam: a kultúra ereje... És előbújt az egyetemi tanárnő, a National Institutes of Health-ből az elzárkózó kutató, a begubózott nyugdíjas és a copfos, bőrzekés, kivert cipős, magyarul alig tudó fiatalember is. ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám 41
