Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
Először a kíváncsiság hajtotta, később meglepődő, rácsodálkozó műélvezőként jött, majd hozta a büszkeség, s a koncert utáni koktél során dagadó kebellel magyarázta amerikai partnerének, hogy Liszt Ferenc is magyar, Kocsis Zoltán is magyar, s ő is magyar... Még valamit a büszkeségről: Legyünk büszkék arra, hogy közvetlen hazai környezetünk, Európa, de a világ is sokat köszönhet a magyarságnak, nemcsak mint Európa, az európai kultúra védőpajzsának, hanem a kultúra, a tudomány terén végzett munka miatt is. Hiszen ez a két-sok tűz között vergődő, veszélyesen keresztútnál megtelepedett, s nemzetté ott formálódott nép nemcsak, hogy védte Európát, de értelmisége színe-java lendítette föl a Nyugat szellemi életét, kultúráját az atomkutatástól és holográfiától a filmművészetig, zenéig és festészetig. Egy nemzetet mindenekfelett kultúrája határoz meg, s csak aztán a gazdasági és politikai aspektusok. Egy nemzet elsősorban kultúrnemzet, olyan közösség, melynek tagjai azonos nyelvet beszélnek, azonos történelmet írnak, azonos hagyományokkal rendelkeznek. Ha kicsit szabadjára engedjük fantáziánkat: a 21. század nemzetei már kultúrájukban fognak továbbélni. A nemzettudat, a magyarságtudat ébrentartásának, fennmaradásának elsőrendű hordozója a kultúra. A magyarság latens erői főleg sajátos észjárásában, kúltúrájában rejlenek. Ezért és ugyanekkor a feladatunk — az Önök feladata, a Ti feladatotok, fiatalok, hogy ezt a kultúrát megőrizzétek, de méginkább műveljétek, terjesszétek. Kettős, kétirányú tehát a kölcsönhatás: a kultúrát megőrizni, hogy segítségével megtarthassuk magyarságunkat. És legyünk PR-szakemberei a magyar kultúrának, úgy, ahogy a tegnapelőtti filmen a DUNA TV teszi: ízlésesen tálalja Koncz Zsuzsát és Cseh Tamást, egy koncertfelvétellel pedig kimondatlanul mondja ki, hogy a magyar népzenekincsből a zeneszerző-óriás Brahms magyar táncokat írt, s azt nem akárki: maga Yehudi Menuhin vezényelte — Budapesten. Közvetlenül vagy közvetve, zenei életünk, zenei kultúránk ott van a világ élvonalában. (Én kihúztam magam ültömben, mikor felcsattant a taps a filmi nézőtéren.) Végezetül hadd számoljak be arról, mit tett és tesz a rendszerváltás utáni magyar kormány és washingtoni külképviselete a magyar kultúra ápolása, terjesztése, s magyarságtudat megőrzése és erősítése érdekében. Kulturális esték — erről már szóltam. Nemcsak a szórakozást, szabadidő eltöltését lássuk és keressük ezekben a rendezvényekben. Ezeknek missziója van: bemutatni kulturális értékeinket magyaroknak, amerikaiaknak egyaránt; ezen belül büszkévé tenni a magyart, rácsodálkoztatni az amerikait, ÉS: megteremteni a hivatalos, intézményes létjogosultságát egy amerikai magyar kultúrközpontnak. Merthát ez mai mondanivalóm kulcs- és zárszava. Fontosságáról beszéltem eddig, anélkül, hogy megneveztem volna. S itt most örömmel jelenthetem, hogy elindult otthon az amerikai Magyar Kultúra Háza, a Magyar Intézet ügye a megvalósulás felé. Éppen nyári szabadságom idején konkrétizálódott több kérdés, s megfoghatóvá vált ez az álom, időben elérhetővé és a jövőben láthatóvá vált a HÁZ, az INTÉZET. S ezzel visszakanyarodtam a bevezetőmben említett kezdeményezéshez: szorosabbra vonni a kapcsolatot a washingtoni nagykövetség és az ITT-OTT, a Magyar Baráti Közösség között a közös parancsoló cél és feladat, a magyar kultúra intézményes ápolása, művelése, terjesztése, az amerikai magyarság magyarságtudatának megőrzése, erősítése, fiataljaink megtartása érdekében. Sokarcú magyarok? Igen, bizonyára... Otthon, magyarok és magyarrá vált, de mégis egyéni arcú nemzetiségeinkkel, kultúrájukkal, egyetértéseinkkel és egyet-nem-értéseinkkel. Sokarcúak vagytok. De történelmünk, nyelvünk, kultúránk, hagyományaink — magyarságtudatunk — összetartanak országhatárokon, óceánon túlról is. S hogy ez így legyen, ma és mindörökké: ápoljuk, műveljük, terjesszük azokat. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. □ 42 ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám
