Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
hazamentem szabadságra hat hétre. Magyarországi tartózkodásom utolsó napjaiban jutott el hozzám a nyomtatott meghívó. Mit mondjak: meglepődtem. Sokarcú magyarok... Nyilvánvaló volt a telefoni elhallás. így aztán a többesélyes feladat adva volt: 1) maradjak a sokácoknál, 2) álljak át a sok arc-ra — még innen is oda tudtam volna kanyarodni a magyarságtudathoz, vagy 3) beszéljek arról, amiről akarok. Nos, ez utóbbit választottam, s akkor: a következőkben cseréljük ki gondolatainkat a magyarságtudatról és ezzel kapcsolatos lehetőségeinkről, eredményeinkről, feladatainkról — a kulturális diplomata szemüvegét használva. Magyarságtudat — nemzeti öntudat... Illyés Gyula klasszikussá vált meghatározása szerint a nemzeti öntudat: Az emberek bizonyos csoportjának történelmileg, vagyis az idők folyamán kialakult közösségi, pontosabban sorsközösségi lelkülete, amelyet elsősorban sajátos kultúrája és műveltsége határoz meg és különböztet meg minden más néptől. Ezek szerint a nemzeti öntudat 1. „történelmileg kialakult közösségi lelkűiét”. A magyarságtudat legfontosabb meghatározó tényezője tehát a történelem. Hosszú történelmi idő kell ahhoz, hogy egy népcsoport felfedezze azt a sorsközösséget, ami összefűzi őket és a „népet” öntudatos „nemzetté” kovácsolja össze. Ebből adódik: a magyarságtudat legfontosabb táplálója a magyar történelem élményszerű ismerete, megélése. 2. és azt „elsősorban a nép sajátos kultúrája határozza meg”. Tehát a feladat: fiataljainkba be kell oltani a sajátosan magyar kultúra és műveltség ismeretét, szeretetét. Az előzőkben meghatározott magyarságtudat megőrzésének két fokozata van: 1) a nyelv megőrzése, és 2) a kultúra megőrzése. Beszéljünk előbb a nyelvről. Anyanyelvűnk, mint magyarságtudatunk megőrzésének talán legfontosabb közege, a feljegyzések szerint szinte minden Lake.Hope-i összejövetelen téma volt. Fontossága tagadhatatlan. Nem véletlen, hogy hazánk határain túl a nyelv használatáért, magyar iskolákért — horribile dictu! — magyar helységnévtáblákért folyik a küzdelem. Egy rövid történetet mondok el, a közelmúltban esett meg velünk. A washingtoni magyar közösségből többen megkerestek, hogy hogyan fejleszthetnék gyermekeik magyar nyelvtudását. Úgy tűnt, ez egy fehér folt tevékenységünk területén, s fellelkesülve, közel ezer kérdőívet küldtünk szét: indul a gyermekek magyar nyelvi-, országismereti tanfolyama! S aztán izgatottan vártuk a válaszokat. Vártuk őket hetekig, hónapokig. S végül az eredmény: 15 család 25 gyermekét íratták be a foglalkozásokra. S a gyermekek túlnyomó többsége az egykét évig Washingtonban tanuló-kutató anyaországi magyarok családjához tartozik. Elszomorító volt, dehát a reményt soha nem szabad elveszíteni. Még akkor sem, ha gyermekeink, unokáink már nem beszélik a magyart. A nyelv minőségét, tisztaságát, vitalitását nem befolyásolja az a körülmény, hogy hányán beszélik. A legkisebb közösség, egy-egy család is megőrizheti nyelvét, de fontos a közösség kohéziója, a belső nyelvi kapcsolatok természetessége, a nyelv beszélése, használata — a nyelv szabad lélegzése. Az elveszőben lévő vagy elveszített nyelv visszaszerezhető — jó példa erre a moldvai csángók nyelvi visszamagyarosulása: évszázadok óta megfélemlítésben élt és nyelvet váltott kisebb közösségeink most, a fellazuló hermetikus elzártság folytán kezdenek ráébredni, hogy katolikus hitükön kívül félig vagy teljesen elfelejtett anyanyelvűk is a magyarsághoz köti őket, s egyre többen igénylik, hogy írni-olvasni is megtanuljanak — magyarul. Nemrégiben egy filmriportot láttam, moldvai csángók beszéltek — csodálatos és megrendítő volt, ahogy tört magyarsággal 6-8-10 éves gyermekek is magyarnak vallották magukat és magyarul akartak tanulni — hogy „igazi magyarok lehessünk!” —, mondták. Ott, ahol — mint mondtam — évszázados volt az elnyomás, a megfélemlítettség... Vajon miért e látszólagos nagy különbség a nyugati szórványmagyarság és a moldvai magyarok magyarnak maradni akarása között? Itt is igaz lenne a mondás: „teher alatt nő a pálma”?... Kölcsey írta unokaöccséhez: Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első és elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt: s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tár40 ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám
