Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
meghatározza nemcsak mivoltunkat, hanem azt is, ami többletet ad, és ami egyben értelmet határoz meg a jövőre. Sőt, nem csak az értelmet, hanem a mikéntjét is bemutatja nekünk Illyés, mikor a „Himnusz a nőkhöz” című versében vigasztal abban, hogy a hajlékony (bár gyengébbnek tűnik) mégis a maradandóbb, és hogy a mindennapi kitartás az, ami a nagy távlatban győz. Közösségünkben ilyen szállóigét fogalmazott meg Éltető Lajos még mikor útnak indítottuk ezt az eszmét. Összegezésül hadd idézzem: To be, or not to be... (Szórványmagyarkáknak) Hűnek maradni? Hányszor kérdezed: Kinek? Minek? S egyáltalán miért elvállalni a nyűgöző tehert, az örökséget, melyet rád adott létkényszered? Hajítsad félre, dobd, ha úgy hiszed, ezáltal boldogabb lesz életed... A döntés a Tiéd; de gondold meg, hogy nemcsak magadért felelsz csupán. Utódnak, ősnek sorsa Tebenned nyugszik. Mondj ítéletet! Igent kiáltasz? — Őket élteted! De mondj nemet és ezek sohasem voltak s nem lesznek soha amazok... s kialszik, halkan, meghitt lényeged. Mered viselni ezt a tudatot? A tegnapod megálmodott jövője, a holnapodnak múltból égő fénye Tebenned érik, gondolatban, tettben. (1970) Amint új kihívásokkal, megpróbáltatásokkal állunk szembe, és köröttünk sűrűsödnek az élmények és a tapasztalatok, a szállóigék mutatják az utat és az összefüggéseket. Ezeket kell ápoljuk és továbbadjuk... magyarul! Búcsuzásul pedig én is csatlakozom Somogyi Lónihoz, hogy közösségi szállóigénket ismételjem Adytól: Itt valahol, ott valahol Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol, ... Miért is, miért is, miért is? Hát....AZÉRTIS ! □ Elmélkedés Istenszolgálat, 1994. aug. 24. Simándi Ágnes (Toronto) A mai istenszolgálat keretéül a bizánci liturgia részleteit választottam, nem csak azért, mert ez áll legközelebb hozzám (hiszen bizánci szertartású pap vagyok), hanem azért is, mert azt hiszem, hogy kevesen ismerik itt. A szent szolgálatok ugyanis ünnepi alkalmak, amikor a közösség közösen valamilyen formában (ez a forma most éppen a bizánci) kifejezi szeretetét Istene iránt, s ebben megéli egyben saját hovatartozását is. A liturgia ilymódon felfogható egyfajta alternatívának, ami lehetőséget és helyet ad az Isten és az ember egymáshoz való közeledéséhez. Talán kevesen tudják azt is, hogy ezek a szövegek a 17. század körül keletkeztek, s használták őket évszázadokon keresztül ebben a formában. Innen adódik patinás ízük, egyszerű, őszinte hangjuk. Ugyanakkor nagyon szeretném, ha mindenki lehetőséget találna arra is, hogy Istenhez fordulását a saját megszokott módján is megtehesse. Nagyon fontosnak tartom ezt a részét is az istenszolgálatnak, hiszen az egységben a sokféleség harmóniáját kell valahol tükröznünk mint hívő közösség. Ami ide összehozott bennünket a Reménység Tavához, az a közös válaszok keresése és a gondolkodás vágya magyarságunkról, elmélyedés nemzeti kultúránkban. Szép hagyománynak tartom, hogy éppen Szent István király ünnepe körül rendezik minden évben ezt a hetet. István király ünnepe valahogy szimbólumává vált a nemzeti öntudat, a nagy magyar sorskérdések felvetésének, ilyenkor gondolkodunk el mi magyarok azon, hogy vajon az államalapítás mennyiben vetítette előre történelmünk sorsfordulóit. Itt most nem szeretnék erre kitérni, legfeljebb csak azt megjegyezni — ha már a szimbólumoknál tartunk —, hogy István király koronája szépen mutatja már önmagában is azt a nehéz helyzetet, ami alapvetően mindig történelmünk középpontjában állt. Tudniillik István koronája egy latin és egy bizánci részből lett összeötvözve. Fel lehet talán tenni elvileg a kérdést: mi lett volna, ha István vagyis akkor még Vajk nem Rómától, hanem Bizánctól kér koronát, hiszen az „ország” déli részén a bizánci kereszténység már akkor jelen volt, amikor felmerült az államalapítás kérdése. Természetesen erre a teoretikus kérdésre ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám 33
