Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
nem tudjuk a választ. Amit tudunk itt és most: mi most nem Magyarország területén vagyunk, hanem itt, Észak-Amerikában, s magyarságunkat, hitünket itt kell megélnünk. Hétfőn elhangzott az egyik előadás keretében az az óhaj, ami sok magyar vágya, hogy olyan „magyar vallásra” lenne szükségünk, ami összetartana bennünket. Már akkor is jelezte az előadó, hogy a kifejezéssel, mármint a „magyar vallás” összetétellel baj van, mert olyan asszociációkat kelt bennünk, amiket éppen nem akar vele elérni —, de az tény, hogy a vallási közösségek azok a helyek, ahol az emberek leginkább érzik valahová tartozásuk örömeit és kötelezettségeit is. Minden népnek, fajnak szüksége van a megerősítésre. A vallásos közösséghez való tartozás kiváló lehetőség erre: tartalmat és tartást is ad egyszerre amikor egy közös cél vagy eszme, vagy mondjuk ki, Isten felé mozdul. Én személy szerint nem szívesen haszználom a „magyar vallás” kifejezést. Meg szeretném inkább fordítani, s azt mondani: olyan vallásosságról kívánok szólni, ami magyar. És itt most ismét egy fogalmi nehézséggel állunk szemben. A „vallás” és „vallásos” szavakat én ritkán használom, annak ellenére, hogy maga a „religio” kifejezés a latinban „kötést” jelent, vagyis a valakihez, valamihez való tartozást hangsúlyozza. Ritkán használom, mert korunkra már annyi félreértés rakódott rá, hogy ha mélységei megmutatása nélkül haszználjuk, akkor könnyen elsiklik igazi mondanivalója annak az állapotnak vagy dolognak, amiről szó van vele kapcsolatban. Tehát én „lelkiségnek”, „lelkiségi látásnak” szeretem nevezni azt az ősi, tiszta állapotot, ami rácsodálkozik a maga egyszerűségében Istenre és a világra, s ami ezt a megrendült, tiszta, hitbeli állapotot elfogadja vezérő elvének. Hiszen az ember teremtésénél fogva „vallásos”, vagyis lelki: Isten saját lelkét adta neki, ami valóban összekötőkapocs, s olyan mély összetartozást szavatol Isten és ember között, amit alapjában sohasem rendíthet meg az emberiség tudatában semmiféle ideológia vagy kételkedés. Ezért olyan gyönyörű a világ akkor, ha lelki szemmel tekintünk rá, s ezért akarja valami bennünk (főleg a művészek bensője ilyen) feldíszíteni a világot, a hétköznapok egyetlen valóságát szebbé, lelkibbé tenni. De mielőtt felvázolnánk azt a lelkiséget, ami magyar, azért szeretném a „magyar” szót is hangsúlyozni ebben az összefüggésben, nem csak a vallási vonatkozást. Magyarok vagyunk, ezt a nyelvet tanította édesanyánk és édesapánk, ezen a nyelven formálódtak a szánkban első örömeink és bánataink, ha imádkozunk, ezen a nyelven fordulunk Istenhez. Az elmúlt időben négy évig dolgoztam angol nyelvű közösségben mint tanuló, s most van a második alkalom, hogy nagyobb közösség előtt beszélhetek magyarul. Ezt azért említem meg, mert tudom, hogy a lélek legmélyéről jövő szavakat és érzelmeket mennyire nehéz önmagunkkal átitatni egy idegen kultúra nyelvén. Az Istenhez való fordulás a legbensőségesebb dolog életünkben, s természetes is, hogy az ilyenkor elhangzó szavak és vallomások a saját nyelvünkön bukjanak ki a szánkból. Tehát térjünk vissza: milyen is legyen az a lelkiség, ami magyar? Megpróbálok a lehetséges utak közül egyet felvázolni. Mi, magyarok a világot mindig is tágnak, szélesnek gondoljuk. Ez a tapasztalat benne van génjeinkben, amit őseinktől hoztunk: mi mindig a nagy horizont felől közelítünk a kisebb felé — éppen fordítva, mint a nyugati kultúrák. Nevünk is elsőnek a családot, a törzset mutatja be az idegennek, s csak utána tudja meg, hogy ennek a családnak melyik tagja is vagyunk. A borítékon is a címzés elsőnek hazánkat, aztán a várost és az utcát tünteti fel, s csak aztán jön az egészen privát szám, a nagy házban esetleg annak a kicsi lakásnak az ajtószáma, ahová az üzenet szól. Az egyén ilymódon tehát csak úgy tud létezni, ha tartozik valahová, a családhoz, törzshöz, stb. A keleti (bizánci) kereszténység teológiája abból indul ki, hogy a filozófus, aki a világról gondolkodik, az csak a vallásos (vagyis a megkötő) hitnél indulhat el vizsgálódásaira. Hiszen ő is része az egésznek, s ez köti, nélküle a teremtés hiányos. Ez azt jelenti, hogy mindennek és mindenkinek egyedülálló szerepe van a teremtésben. A bűnt is természetesen a keleti egyház ebben az összefüggésben szemléli, a bukással az egész teremtés került bajba, s mi, a kicsik, mint a nagy összefüggés részei ebben ugyanúgy benne vagyunk, s ezért olyan központi vágy számunkra a Megváltóhoz, Krisztushoz való tartozás. Ahogyan ezt a Fillippieknek írt Levélben olvashattuk: Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. 0 mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai ala34 ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám i
