Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)

1995 / 1. (124.) szám

magyarságuk attribútumaként éltek és őriztek meg. Ám ezzel a konszolidációs lista még nem ért véget. Ugyanis a magyar oktatási rendszer ellen indított támadás új fordulatot vett a nyolcvanas évek elején. 1984-ben pedig már paragrafált törvény-tervezet állt készen, amelynek alapján lényegében a magyar oktatást teljesen felszá­molták volna. Akkor a jelzett törvényjavaslat ellen komoly megmozdulások történtek, amelynek következtében ez a tervezet nem került a parla­ment elé. Az azonban már kevésbé ismert, hogy ezzel egyidőben a magyar tankönyvek kiadását és a magyar pedagógusképzést szinte teljes egészében leállították. Az akkori intézkedéseknek isszuk ma a levét, hiszen 1980 és 1988 között mindössze 170 magyar nemzetiségű fiatal szerzett tanári diplomát Nyitrán. Ha ezen adatok mellé odaállítom a saját statisztikámból származó tényt, miszerint 2000-ig több, mint 1300 magyar pedagógus éri el a nyugdíjkorhatárt, félő, hogy a még meglévő magyar iskolák is tanító nélkül ma­radnak... Ilyen körülmények között értük meg a rend­szerváltást, amelyet a mi tájainkon „bársonyos forradaloménak neveznek, ám ez az epiteton mára igencsak megdarócosodott. Ugyanis az, amit nálunk demokráciaként igyekeznek elfogadtatni a távolabbi Európával, nem egyéb, mint az egykori Tiso-féle klérofasizmus adaptált változata. Az új szlovák alkotmány és a vele azonos filozófiájú di­cső nyelvtörvény amolyan fehér négerekké deg­radált bennünket. A restitúciós törvény szerint az 1948 előtt elkobzott birtokok visszaadása nem le­hetséges; így pl. a magyar református egyház sem jut jogos vagyonához, ami nem csak az egyház életét veti vissza, de a nemzeti kultúrának a ki­bontakozását is hátráltatja. Ugyanakkor nagyon komoly küzdelmet kell vívni a magyar pártoknak és parlamenti képviselőinknek, hogy az állami költségvetésből a nemzetiségi kultúra fenntartására a minimális dotációt biztosítsák... Holott statisztikai tény, hogy pl. a szlovákiai ma­gyarság termeli meg a saját birtokán lévő földön Szlovákia élelmiszerszükségletének több, mint 80 százalékát, ami milliárdos nagyságrendű aktí­vumnak számít... íme hetven év feldarabolási folyamatainak nagyon szűk és rapszodikus összefoglalása. Ha statisztikai elemeit veszem sorra, akkor mintegy félmilliós népességvesztés az eredmény. Ha a gaz­dasági vonzatait vizsgálom, akkor az derül ki, hogy a magyarság által megtermelt javak a szlovák államháztartást gyarapítják, s csak elenyésző rész kerül vissza a magyar nemzeti kultúra és oktatásügy támogatására. Mindezzel párhuzamosan tovább folyik a magyar etnikum kiárusítása, elsősorban a kisajátított földterületek szlovák tulajdonba juttatása révén. Amikor az egymást követő nemzedékeket folyamatosan ilyen negatív hatások érik, balgaság volna és nagyfokú felelőtlenség is egyben, ha a nemzettudat bizonyos fokú erózióját nem tekin­tenénk realitásnak. Már-már törvényszerű, hogy az a réteg, amely nem az anyanyelvén tanul, előbb-utóbb távolodni kezd attól a kultúrától és történelemtől, amely egy népet népként egyben tartott. Persze azt is törvényszerűnek találom, bár erősen kedvem ellen való, hogy a nemzetiségi pe­remvidékeken az asszimiláció elkerülhetetlen. Azonban ma Szlovákiában már nem csak a perem­vidékek kerültek kritikus helyzetbe, hanem a nagy tömbökben élő magyar népesség is. Történe­tesen a falusi parasztság, amely eddig képes volt megőrizni hagyományait, még akkor is, ha minda­zokat az atrocitásokat, amelyekről már beszéltem, rájuk omlasztották az elmúlt évtizedekben. Ma már nemcsak érzem, de tudom is, hogy a szolvákiai magyarság létének, holnapjának az utolsó védőbástyáit támadták meg — a magyar falvakat, a magyar parasztságot. Bő tíz évvel ezelőtt egy tanulmányomban azt írtam, hogy a szlovákiai magyarság történelme — akkor — nem egészen hetven esztendő, s hogy borúsabb perce­imben jövőjét sem találom többnek ennél. Hacsak — tehetem most hozzá — nem történik olyan ked­vező fordulat, amely gátat vet annak a folyamat­nak, amely hazánk földarabolásával vette kezde­tét. Odahaza engem, de főleg írásaimat, pesszi­mistáknak találják népünk sorsát illetően. Én azonban egyáltalán nem vagyok pesszimista, csupán testközelből ismerem azt a valóságot, amelyben élek, amelyben élnünk adatott. Az a valóság pedig alapvetően annak a hetven esz­tendőnek a magyarellenes gyakorlatából követ­kezik, amelynek néhány főbb jellemzőjét és irányvonalát az előzőkben felsoroltam. Perifériahelyzet, perifériáiét. És ennek a peri­férialétnek az egyik oldalán évtizedeken át egy olyan Magyarország és olyan magyar politika állt, amely a határon túli magyar etnikumot nem ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám 17

Next

/
Thumbnails
Contents