Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)

1995 / 1. (124.) szám

nálunk a vakációzós diáknak dolgoznia kellett. Dolgoztam magam is, arattunk, kapáltuk a kukoricát, csépeltük a gabonát. Egy ilyen gabonacséplésnél a kazalra kerültem, ott is a konyt alá. Lévén cingár legényke, az elevátorról folyamatosan leömlő szalma lassan betemetett. Tehetetlenségemet látva egy idősebb kazalrakó parasztember odajött hozzám, s azt mondta: „Ugyan fiam megszomjaztál? Nocsak menj le a kazalról és igyál egyet.” Holott azt is mondhatta volna, hogy aki ilyen anyámasszony katonája, az ne álljon férfiemberek közé kazlat rakni. De az emberi minőség, a közösségi ösztön másként működött: cselekedetével vált érthetővé és világossá. Azt hiszem az ilyen, s az ehhez hasonló gesztusok fényjelei vésődtek be tudatunkba, ösztöneinkbe. És ebből kristályosodott ki a legfontosabb: az egymásért való felelősség hétköznapi törvénye. Ami aztán — talán már a génekbe is bekódoltán

— szállt egyik nemzedékről a másikra. Ez adta — és adja — hitem szerint a létezés biztonságát. S fordítva: ennek hiánya bizonytalanságot és — napjainkban — a valahová tartozás folyamatos feladását és elvesztését.

Tovább morzsolva az otthon és a valahová tartozás láncszemeit, azt látom, hogy az imént említett biztonságtudatunkat erősítette és szolgálta a birtoklás tudása is. Ami a saját tualjdonban érhető tetten. Mert a saját tulajdon a kötődés és a személyes döntéshozatal szabadságát jelentette és jelenti. Úgy tűnhet fel, hogy mindaz, amit az imént itt felsoroltam, túlságosan elvont, ám a későbbiek során látni fogjuk, hogy ezen attribútumok hiánya milyen következményekkel járt magyarságtudatunk állapotát tekintve.

A saját tulajdon, a birtoklás tudása felett, vagy mögött volt még — és szeretném hinni, hogy meg is marad az idők végezetéig — egy olyan, Németh Lászlóval szólva „szellemi ragasztóanyag”, amely ezeket a közösségeket egybefogta. S ez nem volt egyéb, mint az íratlan irodalom természetes jelenléte és adománya — az anyanyelv csodája által.

És ez az egész, a család, a szülői táj s a tágabban értelmezett közösség történelmi idejében a munka, az emberi minőséget hordozó jelképrendszer egysége szerves egészként működött. Amíg ezt a szerves egységet — a hazát, hazánkat

— erővel szét nem rombolták, ugyanúgy nem volt szükségünk arra, hogy nemzeti tudatunkról, a valahová tartozás fontosságáról értekezzünk, mint a többi nagy nemzet fiainak. Csak e mérhetetlen, embertelen és tekintet nélküli feldarabolás hozta meg annak a szükségességét, hogy ezekről a kérdésekről beszéljünk. A holnap, a jövő, a megmaradás kényszerítő szorítása vetette mindezt a felszínre. A mi számunkra kegyetlenebb próbát szabott a huszadik század történelme, mint a Kárpát-medence többi népére. Mégpedig úgy és azáltal, hogy aminek egyként kellett volna megmaradnia, azt erőszakkal fóldarabolták — s darabolják egyvégtében mindmostanáig.

^íem illik a történelmet profanizálni, de szerintem ez a folyamat azzal az ominózus mondattal kezdődött, amikor őfelsége Ferenc József császár és király mindent megfontolt és mindent meggondolt. Ennek a megfontolásnak — ma már látható — egyetlen célja és iránya volt: megőrizni a Habsburg-hegemóniát Európa közepén. E cél érdekében Őfelsége hadba szólította a Monarchia minden fegyverforgatásra alkalmas alattvalóját. A dinasztia érdekeinek megvédésére osztrákok, magyarok, csehek, szlovákok, románok, rutének, de még lengyelek is osztrák vezetés alatt harcoltak. Együtt harcoltak — igen rosszul — és együtt is veszítették el a háborút. Hanem az már különös és abszurd grimasza a történelemnek, hogy a szövetséges, győztes hatalmak sem az osztrákokat, sem a cseheket, sem a szlovákokat, sem a románokat nem büntették meg a háborúban való részvételükért. Itt — azazhogy: ott —, Európa közepén egyedül Magyarország feldarabolásával minden vitás kérdést „megoldottak”. Létrejött a csehek és szlovákok első közös állama, csaknem ötmilliós kisebbséggel terhelten; megerősödött Románia, bekebelezve majd kétmillió magyart, stb. Az osztrákok pedig még azt a történelmi szemtelenséget is megengedhették maguknak, hogy — akár a románok, a csehek és szlovákok —, területet követeljenek maguknak Magyarországból. Mintha nem is Ferenc Jóska adott volna parancsot megbüntetni kutya Szerbiát. S a győztes hatalmak? Kihasították a számukra gavallérosan — mintegy külön jutalomként — az Őrséget...

Nagyapáinkat, nagyapáink magyarságtudatát ekkor érte az első igazi nagy történelmi sokkhatás. Előszöris elvették tőlük azt a hitet, hogy a világháború apokalipszisét követő évektől egy jó és igazságos békét kapnak. Hitük és reményük helyébe azonban az otthontalanság lidérce lépett. A szétdarabolt és újjászerkesztett

ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám 13