Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 1. (124.) szám
Magyarságtudat kisebbségben (Lehet-e gúzsba kötve táncolni) Gál Sándor (Kassa) Vannak nálunk szerencsésebb népek, nemzetek, amelyeknél a nemzettudat felvetése merő képtelenségnek számít. Az angolok, a franciák, a németek, az oroszok számára az azonosságtudat természetes állapot, amelynek a meglétét a történelem biztosítja és bizonyítja. Ha ez nálunk így van, akkor a mi számunkra mindaz, aminek jelenlétét és méltóságát ugyanolyan természetes tudatossággal kellene megélnünk, évtizedek óta miért borzong és tévelyeg kérdések és kétségek útvesztői között? Melyek voltak azok a történelmi okok és események, amelyek magyarságtudatunk természetes működését szétzilálták, amelyek elbizonytalanították népünket és az egybetartozás kohézióját szétroncsolták? Azt hiszem, ha ezekre a kérdésekre megközelítő pontosságú és érdemi válaszokat keresünk, szükséges visszahátrálni az időben jó másfél évszázadot. Mert végülis a valahová tartozás mai értelmezésének a mélyére a nemzettéválás forradalmas vonulatai és útjelzői vezetnek el. Az én személyes, valamivel több mint félszázados tapasztalataim alapján ezt a tágas ölelésű kérdéskört két részre osztanám, amelyek nem kizáiják, hanem kiegészítik egymást. Az első kérdéskörbe a nemzettudat elméletitörténelmi felvetését és végiggondolását tenném, míg a másodikba ennek az egésznek a hétköznapi gyakorlatát. Az első csoport, vagy gondolathalmaz alapkérdése, hogy létezésünket mi határozza meg súlyosabb mértékben: emberségtudatunk, vagy magyarságtudatunk. Ez a felvetés törvényszerűen további elvi, történelmi és filozófiai kérdéseket is tartalmaz, amelyek ugyan roppant érdekesek, ám részletezésük mai alaptémánktól nagyon messzire sodorna. Mi több: a valahová tartozás tudatának elméleti végiggondolása akár egy folyódelta: ezer ágú-irányú. Ezért ezt az irányt nem is folytatnám, mert — az iménti hasonlatnál maradva — esetleg elvesznénk a folyódelta nádasaiban, ismeretlen útvesztőiben. Előttem — és szeretném hinni és remélni, hogy az iménti ingoványos talajról a járható szárazföldre lépek — a magyarságtudat reáliái abszolúte gyakorlati, tehát empirikus kérdésekként merülnek fel. Főként, ha a magyarságtudat mellé a „kisebbségi” jelző társul. Vagyis a továbbiakban — nem feledkezve meg az elmélet fontosságáról sem — a kérdéskör második, gyakorlati részéről és valóságáról mondanám el személyes és közösségi tapasztalataimat. A valahová tartozás első moccanásai, gondolom, valahányunkban élnek, meglehet csupán homályos emlékként, vagy egy belső táj — szülői táj — részeként. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, amikor az első helyen a legszűkebb családot jelölöm meg, amely életre szólóan meghatározza a közösséghez való viszonyunkat. Tovább menve: ott a szülői ház, az utca, s azon túl már egy tágabb közösség. És ezen belül már az a teljes kapcsolatrendszer, amelyet én egy közösség emberi minőségének mondanék. Valami olyasmire gondolok, ami a hétköznapi élet teljességével erkölcsi-etikai magatartás-modellt sugároz széjjel, amely a családba születő gyermekek számára mértéket adott — a mindenkori példa okán. Olyan példákra gondolok, amelyek gyermekkoromból mindmostanáig bennem maradtak. Amikor édesanyámmal a megszáradt szénát raktuk petrencébe, mama ilyképpen okított: „Nem azt fogják kérdezni, hogy mennyi ideig raktad, hanem azt, hogy ki rakta ilyen szépre?” — mármint a petrencét... De akad más példa is. Nyáridőben 12 ITT-OTT 28. évf. (1995), 1. (124.) szám
