Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 2. (125.) szám
Kettős identitás Kovács Éva (Silver Spring, MD) Ha pedig valaki az övéiről és főképpen az ő házanépéről gondot nem visel, a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél. 1 Timóteus 5,8 Számomra az identitás: énem a környezetemben. Lehet az énem kettős? Avagy a környezet diktálja a kettősséget? Biztos, mert ha elkezdem boncolgatni a környezet alakította énemet, kiderül, hogy lépten-nyomon kettősséggel találkozom. Örménymagyar, magyar, de román, illetve amerikai állampolgár. Huszonöt éve élek Amerikában. Erdélyi magyar voltom miatt eddigi életemet a másság, a kettős identitás, a kettős hűség határozta meg. Ám ennek a másságnak, kettős identitásnak a realitása itt, Amerikában tudatosodott bennem. Már első elemista koromban átéltem a másságot, Máramaros-Borsán, a falusi román iskolában, magyar értelmiségi szülők gyermekeként. Észrevétlenül, erőfeszítés nélkül tanultam meg románul, talán ez az élmény irányított évek múlva, amikor saját gyermekeim kerültek angol nyelvű iskolába. Eszembe sem jutott, hogy nekik az angol nyelvtanulás hiánya gondot okozna. Én itt, Amerikában úgy neveltem a gyermekeimet, ahogyan Erdélyben tettem volna — magyarul. A kétnyelvűség számomra természetes állapot, s mivel engem s családomat soha nem fenyegetett az elrománosodás, a kezdeti években azt hittem, hogy ugyanúgy az elamerikaiasodás sem fenyegethet. Hiszen én középiskolás tanulóként a román kötelező olvasmányokat is lehetőleg magyarul olvastam, és soha eszembe nem jutott volna, hogy szüléimhez vagy testvéreimhez románul szóljak. Aztán, amikor a gyerekek elérték a másodikos, harmadikos szintet, jött a meglepetés, hogy bizony az iskolában az angol szókincs fejlődik, a magyar azonban megáll konyhaszinten, ha nem fejlesztjük tudatosan. Itt az Erdélyben élő nagy család segített azzal, hogy majdnem minden kapható gyermekkönyvet elküldték nekünk. Itthon pedig az iskolában tanult dolgokat délutánonként szépen megbeszéltük magyarul. Igen, én a gyermeknevelésben leltem rá a kettős identitás lényegére. A gyermeknevelés pedig olyan fontossá vált számomra itt, Amerikában, hogy minden mást félretettem. Jártunk a hétvégi magyar óvodába, majd amikor erre lehetőség nyílt, hozzájárultunk a helyi magyar cserkészcsapat megalakításához. Az első hónapokban a csapatgyűlés a mi nappalinkban zajlott le. Hamarosan a szükség úgy hozta, hogy be kellett állnom magyarságismeret-oktatónak a csapatba, ideiglenesen, amíg akad profi magyar-, illetve történelemtanár. Tizenkét évig csináltam. Ezek a ‘89 előtti harcos évek voltak, amikor az emigráció egész spektrumának volt egy nagy közös ellensége, a kommunista rendszer. Ennek a spektrumnak családom és barátaink nagy része bizonyos — szerintünk nevetséges — mérce szerint a bal oldalán állt. Ez a „baloldaliság” a gyakorlatban abban nyilvánult meg, hogy a Magyar Baráti Közösség tagjaiként meghallgattuk a Magyarországról és Erdélyből meghívott írókat, előadóművészeket, tudósokat. A hídépítés hívei voltunk, nem pedig az elzárkózásé, a rendszert nem azonosítottuk a néppel. A cserkészszövetség ellenben ennek a képzeletbeli spektrumnak a jobb oldalán állt sziklaszilárdan. Szemtől szembe ez akkor derült ki, amikor Beátát és Lacit „rózsaszínűnek” nevezték a cserkésztáborban, mert onnan egyenesen az ITT-OTT Konferenciára mentek. Ez alatt a tizenkét év alatt egyszer sem mertem elmenni az Anyanyelvi Konferenciára, attól félvén, hogy eltiltanak a csapatban való tanítástól. A sors iróniája, hogy 1992-ben Esztergomban bekerültem az Anyanyelvi Konferencia igazgató tanácsába, ámbár nevelőmunkát már nem végzek. Korábban említettem, hogy a gyermeknevelés volt sok évig az életem fő célja. így a kolozsvári közgazdasági egyetemen elkezdett tanulmányaimat sokkal később itt, Amerikában folytattam és fejeztem be, amikor Beáta és Laci már maguk is egyetemi hallgatók voltak. Ők kétnyelvűek, de az igazi kétnyelvűséget már saját erejükből érték el és táplálják szüntelenül. Olvasnak, művelődnek magyarul is, megvan rá az igényűk. Haza: amint telnek az évek, egyre nehezebb megfogalmazni. Erdély marad mindég az igazi, ámbár mindinkább egy nosztalgiába burkolt hellyé válik ahol pillanatnyilag nem szívesen laknék. De ez a téma számomra most még egy elemzésre váró lelki gond. ‘89 után, amikor is a ITT-OTT 28. évf. (1995), 2. (125.) szám 41
