Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)

1995 / 2. (125.) szám

visszatelepülés szinte kézzelfogható lehetőséggé vált, sorozatosan sok csalódás ért. Ezeket a csalódásokat még nem sikerült semlegesítenem. Magyarország felé is érzek hűséget, ha a sors arra kényszerítene, tudnék ott élni. Amerikában soha nem akartam meggyökerezni, észrevétlenül mégis ez történt.

Szerintem a nyugati „emigráció” (nem összetévesztendő a ‘89 után főleg gazdasági okok miatt kitelepedett magyarokkal) válságban van. A renszerváltás a hazának nevezett térségben igen megrendítette a mi lelkivilágunkat is. Könnyű volt ‘89 előtt minden rosszat a rendszerre kenni, majd ‘89 decemberében, kora ‘90- ben, miután a románokkal együtt virrasztottunk a washingtoni nagykövetség előtt, azt gondolni, hogy az etnikai konfliktus elsimul, magyar, román, zsidó, szász stb. békésen fogja ezentúl építeni a kapitalizmust. Mi pedig boldogan hazavisszük azt a szellemi batyut, amit itt az évtizedek alatt felszedtünk. A szívem most is azt mondja, hogy ez valamikor valóra válik, noha a gyakorlat az ellenkezőjét bizonyítja. A huszadik század végi modern európai ember még mindég nem tudja elfogadni a másságot.

Hogyan élem meg magyarságomat? Nos, misszióként, vallásként, a munkahelyemen, amerikai barátaink körében, a magyar közösségben egyaránt. A mi amerikai ismerőseink tudnak Erdély létezéséről, és ha csak nagy vonalakban is, de az ott élő konfliktusokról is. Iskolai dolgozatokba, előadásokba mindég be lehet csempészni a magyarságot/Erdély-szolgálatot. Eszembe jut egy kemény dió. Evekkel ezelőtt egy huszadik századi európai történelemkurzust hallgattam, s éppen az első világháborút követő békeszerződésekről volt szó. Persze, sehol egy hang a kisebbségi sorba sodort magyarok millióiról. A professzornak az az ötlete támadt, hogy

kioszt szerepeket a diákok között, s mi eljátsszuk a béketárgyalások bizonyos szakaszát. Rám Clemenceau szerepe jutott. A nagy francia lelke biztos nem repesett a büszkeségtől, amikor égi füle elé nagyjából a következő szöveg jutott: „Clemenceau vagyok, szívügyem Franciaország. Nem törődöm azzal, sőt, egyáltalán nem érdekel, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia szétesése milyen beláthatatlan következményekkel jár annak a több millió magyarnak, aki egyik napról a másikra kisebbségi sorba jut, idegen ország ellenségesnek minősített állampolgára lesz. S az sem érdekel, hogy az embertől s területtől megcsonkított Magyarország csak egy csoda folytán fogja begyógyítani vérző sebeit.”

Befejezésül hadd idézzem Hamza András szavait: „Magyarságom soha nem lehet gyűlölködő, soha nem lehet agresszív és soha nem lehet sebet ejtő, soha nem lehet elnyomó és a másik ember méltóságát megtaposó. De nem lehet gerinctelen, elvtelen, vizenyős és a rábízott örökséget labanc módra áruba bocsátó sem... A más népek fiai nem akkor becsülnek meg bennünket, ha szolgai módon feladjuk sajátosságainkat, és mindenáron kínosan hasonulni akarunk, hanem akkor, ha azt, ami nekünk sorsszerűén adatott, csendes méltósággal és minőségi szinten képvislejük.” Amerikai magyarságomat így igyekszem élni. De az én kötődésem az óhazához sajátos, elsőgenerációs kötődés. Gyermekeim kettős identitásának már egészen más indítékai vannak, s az unokáim — ki tudja? Ámbár most úgy néz ki, hogy az unokáim még fognak tudni magyarul. És baj az, ha az ükunokáim már csak olyan magyarok lesznek, amilyen örmény én vagyok? □

Megjelent „Kései válasz Amerikából” címmel a kolozsvári Korunk 1944. októberi számában.

42 ITT-OTT 28. évf. (1995), 2. (125.) szám