Itt-Ott, 1994 (27. évfolyam, 1. (123.) szám)
1994 / 1. (123.) szám
lami etnikai fesztiválokon. Csodáljuk vagy kritizáljuk, a mienkkel összehasonlítjuk az ételeiket, népviseletüket, táncaikat. Nekem, mint szülőnek ez munka, fáradozás, de a gyermekeknek szórakozás, tudatnyitogató tanulás. Idalizmus? Igen, de földön járó, szükséges. Szükséges ahhoz is, hogy a gyermek számára első, számomra pedig a befogadó-haza-kép kialakuljon. Azzal a zárt, xenofóbiás hozzáállással, amiről Bernát beszél az „idealistákat” jellemezve, én huszonöt éves amerikai életem alatt nem találkoztam. Washingtoni közösségem éh az embékás barátaim az ellenkezőjének tették és teszik tanujelét naponta. Pragmatizmus: Az „idealista” hozzáállással ellentétben Tamás Bernát és szervezete pragmatikusan, azaz praktikusan, gyakorlatiasan óhajtja megoldani a közösség gondjait. Szerintem az asszimilálódás elkerülhetetlen. Valószínűnek tartom, hogy sokat nyom a latban a gazdasági jólét és az etnikai szorongatottság hiánya. Asszimilálódnak Magyarországon a kisebbségek, a magyarok pedig Szlovéniában és Ausztriában, a diaszpórában mindenütt. Asszimilálódunk, mert erőfeszítésbe kerül a megmaradás, illetve a kultúra átadása, mégpedig igen nagy erőfeszítésbe. Tudom, mert végigcsináltam. Mármint az átadást. Az átvevés is erőfeszítésbe kerül. Azt is tapasztaltam, erdélyi mivoltomban, román iskolába járva a magyar kultúrát a családtól kaptam. A kettős kultúra nem kell, hogy tudathasadást okozzon. Szellemileg és érzelmileg az átlag ember képes két vagy több nyelvet és kultúrát befogadniés művelni, de ehhez szükséges az egyén ilyen irányú óhaja és erőfeszítése. Amikor én iskolába jártam, kötelező volt az orosz nyelv. Nem szerettük, nem tanultuk, és most olvasni is alig tudok. A nyugati nyelveket viszont szívesen tanultuk, eredményesen. Tulajdonképpen azt akarom mondani, hogy bármilyen nyelvet vagy kultúrát csak erőfeszítés árán lehet elsajátítani. Következésképpen a másodgenerációs magyar, akinek gyermekkorában nem sikerült egy olyan nyelvi szintet elérnie, amin a korához illő szinten tudná művelni magyarságát: tanuljon. Tanulja úgy a magyar nyelvet, mint ahogy teszem azt a kínait tanulná, ha az állása éppen azt kívánná tőle. Az általam ismert amerikai magyar szervezetek is befogadó, toleráns, haladó szellemű létesítmények. Példa erre a Magyar Baráti Közösség, a Bessenyei Kör, melyeket mellesleg fiatal amerikai magyar diákok létesítettek. Továbbá említésre méltó az Amerikai Magyar Tanárok Egyesülete, számos más dinamikus szakegyesület, és végül, de nem utolsó sorban az Amerikai Magyar Koalíció, amely csúcsszervezet munkásságához a pragmatizmus is szükséges. Végezetül: Szép, hogy a FMAE [Fiatal Magyarok Amerikai Egyesülete] komoly vállalattá óhajtja fejleszteni a szervezetet, komoly felkészültséggel rendelkező fiatalokkal árasztván el a Magyarország iránt érdeklődő amerikai cégeket, de: csupán az én szűk, néhány száz családot számláló magyar ismerőseim közt számos olyan másodgenerációs fiatalról tudok, aki az egyetem elvégzése után vagy éppen a magiszteri diploma és a doktorátus között elment Magyarországra dolgozni. Néhány hónapos ottlét után ezek a fiatalok valóban otthonosan mozognak a magyar életben. Nyelvtudásuk fejlődik, alkalmuk van betekintést nyerni a kisebbségi sorban élő magyarok életébe, saját bőrükön tapasztalják az átmeneti időszakot, pártharcokat, a múlt renszerből visszamaradt csökevényeket, és nem utolsósorban az amerikai demokráciát is más szemszögből mérik fel. Mi a gond tehát? Valahogyan másképp kellene megfogalmazni és tágabb körben vizsgálódni mielőtt bűnbakokat neveznénk ki és olyan megoldásokat ajánlanánk, amelyek már évek óta működnek. Kovács Éva Silver Spring, MD 48 ITT-OTT 27. évf. (1994), 1. (123.) szám
