Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)

1993 / 1. (122.) szám

Szlovákiában, hanem az egész világon. Az elmúlt év őszén az SzMCsSz tiszti konferenciája főcserkésszé választotta Bartal Károly Tamás jászóvári premontrei apátot. Az ő közismert és köztiszteletben álló személyisége a mozgalom számára megtiszteltetést és egyben bizonyos fokú politikai garanciát is jelent. A főcserkész kijelentette — és számos esetben bizonyította —, hogy nagy örömmel segíti a cserkészeket. Sajtókonferencián elmondta, hogy a cserkészetből nem akar hitoktatási tanfolyamot csinálni, de a lelkiséget nem lehet kihagyni a mozgalomból, mert akkor visszazüllenének a kommunista úttörőszervezet szintjére. 1991-ben még két jelentősebb eseménye volt a szlovákiai magyar cserkészetnek. Júliusban 18 nyugat-európai magyar cserkész kéthetes táborozásra ment a Felvidékre. (Volt közöttük amerikai és brazil állampolgár is.) Csatlakoztak hozzájuk helyi magyar cserkészek és bejárták a Felvidék magyar történelmi emlékeit Dévénytől Kárpátalja határáig. A csoportot történész, tanár, író, lelkész és idegenvezetők odaadó munkája segítette. (A sok szép látnivaló között a résztvevőkre a legnagyobb hatást az ipolybalogi árpádkori templom gyakorolta, melynek tornyán kereszt helyett a magyar szentkorona mása látható, mert valamikor abban a templomban is elrejtették Szent István koronáját.) 1991 folyamán Kassa közelében, ahol eleinte nehézségekbe ütközött a szervezés, négy csapat alakult: kettő Kassán (1945 előtt nyolc magyar cserkészcsapat működött a városban!), egy-egy pedig Szepsiben és Nagyidán. Egyúttal tizenhármán tettek cserkésztiszti fogadalmat. Az utóbbi hónapokban a felvidéki magyar cserkészvezetők aggodalommal figyelik az önálló szlovák állam megalakulásának körülményeit és a fellángoló nacionalizmus magyarellenes demagógiáját.

Sokkal nehezebb körülmények között, ellenséges környezetben, lépten-nyomon politikai aknák között bukdácsolva, de nem kevesebb lelkesedéssel alakult meg 1990 május 5-én (négy hónappal Ceaugescu halála után) a Romániai Magyar Cserkészszövetség. Zászlóbontásuk a történelmi nevezetességű Gyergyószárhegy ferences kolostorának festői szépségű környezetében történt. Központjuk Csíkszeredán működik. Csapataik száma jelenleg ötven körül van. Sokkal több lehetne, ha nem élnének az állandó megalázás és megfélemlítés légkörében. A szórványvidékeken nagyon nehéz magyar csapatokat alakítani, a Vatra egyre fokozódó agitációja miatt. Már az a tény is, hogy a cserkészközpont nem Erdély természetes fővárosában, Kolozsvárott rendezkedett be, vagy legalább Marosvásárhelyt, a nemrégen még székely fővárosban, hanem a hajdani Csík vármegye színmagyar vidékén — jól tükrözi a mai helyzetet. Mint ahogy a szép ősi református kollégiumból, a kolozsvári Farkas utcából kizavarták a magyarokat a külvárosi perifériára, Apáczai Csere János és Kós Károly városában magyar intézménynek nem jut hely. A magyar egyházak, szervezetek, vagy akár virágüzletek még apró betűkkel sem írhatják oda a román feliratok alá intézményük nevét magyarul. Miként egy kolozsvári öreg magyar barátom mondta: „Fogadd be a dákórománt, s kikerget a házadból. Ha visszakéred csupán egy szobádat, kiveri a félszemedet, s ha igazságot keresel, téged ítél el a bíróság, hogy támadólag emelted fel védekező karodat.” — Ilyen légkörben nem könnyű feladat a magyar cserkészetet megszervezni és ijfú lelkekben a szeretet, türelem és megértés palántáit elültetni. De a szervezés mégis halad előre. Főcserkésznek Tőkés László nagyváradi református püspököt kérték fel, akit minden erdélyi magyar szeret és a megmaradási küzdelem élenjáró személyiségeként tisztel. Erdélyben a magyar cserkészetnek több mint nyolcvan éves múltja van. 1911-ben, Székelyudvarhelyen a Református Kollégiumban alakult meg az első csapat — összmagyar viszonylatban is az elsők között — néhány évvel megelőzve az Ókirályság-beli román cserkészek zászlóbontását. Trianon után bizonytalan helyzetbe kerültek az erdélyi cserkészek, de 1929-ben a kandensteini nemzetközi egyezmény biztosította a kisebbségi cserkészet zavartalan működését. A csapatok élete nagyobb nehézségek nélkül folyt 1937-ig, amikor Mussolini példáját követve a királyi diktatúra betiltotta a cserkészmozgalmat. (Magyarországon Tsleki Pál személye garantálta a cserkészet működését az egyre erőszakosabb német nyomás ellenére.) — 1990-ben, nem sokkal a szárhegyi megalakulás után elkezdődött a magyar cserkészet kálváriája. A mozgalmat a hargita-megyei törvényszéken szabályszerűen bejegyezték. Ennek ellenére beléjük kötöttek, hogy politikai és militarista tevékenységet folytatnak a cserkészet ürügye alatt, a magyar irredentizmus szolgálatában. A bukaresti Legfelsőbb Törvényszék különféle elavult törvénycikkekre hivatkozva meg akaija szüntetni a működési engedélyüket és beolvasztani őket a román cserkészmozgalomba. Ezt az erdélyi magyar cserkészek nem fogják elfogadni, nemcsak a hagyományok különbözősége miatt, hanem azért sem, mert a magyar cserkészet — a romántól eltérően — ragaszkodik a vallásos neveléshez. A vármegyei elismerést kormányszinten a mai napig nem hagyták jóvá. Véleményem szerint inkább Damokles kardjának villogtatásáról van szó megfélemlítési okokból, mintsem betiltásról, mert ez utóbbi nemzetközi visszhangja semmiféle politikai, vagy anyagi hasznot nem jelentene a koldusszegény és az emberi jogok terén annyi súlyos váddal megterhelt Románia számára. Lényegében így gondolkoznak az erdélyi cserkészvezetők is. Alternatív tervük az, hogy betiltás esetén az egyházak keretében fognak tovább működni, mint felekezeti mozgalmak. De közben végzik munkájukat ég és föld között lebegve, a szélsőséges nacionalista csoportok állandó támadásainak kitéve. (A Vatra tagjai több ízben megfenyegettek és megtámadtak magyar cserkészeket zöld nyakkendőjük miatt.) A földhözragadt romániai szegénység igen nagy gondja az erdélyieknek. (A zöld nyakkendő problémája kezd megoldódni, mert sok szülő még ezt az olcsó holmit sem tudja megvásárolni.) Anyagiak hiánya miatt központjukat ideiglenes szünetelés veszélye fenyegeti. A nehézségeken társadalmi és kisebb gazdasági akciókkal (pl. gyógynövénygyűjtés) próbálnak segíteni. Az Erdélybe látogató nyugati magyarok nagyon sokat segíthetnek a csapatoknak még szerény adományokkal is. (A jelenlegi havi átlagkereset Romániában 20-25 dollár. A csapatok címét a magyar lelkészektől meg lehet tudni.

6 ITT-OTT 26. évf. (1993), 1. (122.) *zám