Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)

1993 / 1. (122.) szám

hiszen évtizedekig engedély nélkül nem volt szabad semmi újat kezdeményezni. Felelős poszton lévők is megtanulták a félelmet: mi történik, ha valamit nem jól tesznek?! Sajnos most, a diktatúra megszűnése után sem szívesen vállalják a kockázatot. Ez hátráltatja a pasztoráció megújulását, az egyházi élet gazdasági hátterének megszervezését. Kialakult egy sekrestyés papiszemlélet, melyet a diktatúra idején elnéztek az emberek; méltányolták az esetleg biztonságot kereső magatartást is, mely arra hivatkozott, hogy az állam tillja a lelkipásztori kezdeményezést. Ez a beidegződés morálisan lehetővé tett bizonyos önáltatást, megelégedettséget a saját teljesítménnyel, egyfajta vértanúságban való sütkérezést, látványos hivatkozást az elszenvedett üldözés tényeire. A diktatúra által ráerőszakolt elzártságban kialakult bizonyos provinicalista szemlélet is, pl. „Erdélyből jön a Nyugat számára is a megváltás”, mely gátolja most az embereket, hogy újat kezdeményezzenek egyházi, vagy társadalmi szinten.

A kommunista egyházüldözés romboló hatása mélyen behatolt az egyének és a közösségek jellemvilágába. De itt mutatkoztak meg azok a speciális értékek is, melyeket az egyházüldözés sajtolt ki a lelkekből. Márton Áron püspök egyénisége olyan erkölcsi tőkeként állt a saját és a testvéregyházak hívei előtt, hogy azok sem tudtak hatása alól kitérni; őket is erősítette, buzdította példája, követték ót, utánozták magatartását. A megpróbáltatások és üldözések összekovácsolták az embereket, sokan készek voltak szenvedni, de másokat nem árultak el. A katolikus egyház országos szinten is elismerésnek örvendett, különösen az értelmiségiek körében. Ezt a zsarnok állammal szembeni magatartásával vívta ki. A múlt mérlege a katolikus egyház számára pozitív, de veszélyekkel és kérdőjelekkel van teletűzdelve. Ezt tükrözi a jelenlegi helyzetkép is.

A mai helyzet: 1990-1992 — Egyházpolitikai távlatok

1989 karácsonyának eufóriáját kijózanodás, sőt aggodalom váltotta fel. A jelenlegi politikai hangulat az egyházaknak nem kedvez, így a katolikusoknak sem. Gyakran azonosítják a szélsőségesek az egyházat a magyarsággal. A magyarságra viszont a szeparatizmus bélyegét igyekeznek ráütni. Ezzel a hangulati háttérrel elérhető mindaz, ami a gyulafehérvári érsekség megalakulása körül történt. 1990 január 2-án, mint ismeretes, az erdélyi római- és görögkatolikus egyházi vezetők Msgr. Colasuonno rendkívüli megbízott nuncius vezetésével összeültek, és többek között nyomós okokkal megindokolva kérték az erdélyi egyháztartomány kialakítását. Robu bukaresti adminisztrátor és Plo§caru lugosi görögkatolikus püspök rögtön tiltakoztak ellene. Az erdélyiek azonban nem tágítottak és kérésüket írásban is beadták. Majd miután a Szentszék püspököket nevezett ki az erdélyi egyházmegyék élére, a kinevezett és újonnan felszentelt püspökök 1991 márciusában a kérést megismételték. 1991 augusztusában a pápa, magyarországi látogatása előtt, Gyulafehérvárt érseki rangra emelte, érseke Bálint Lajos lett. Nagyvárad és Szatmár újólag kijelentette, hogy nem akar Bukaresthez tartozni, és kérte Gyulafehérvárnak egyháztartománnyá tételét. Temesvár — hogy elkerülje a Bukaresthez való tar36 m-OTT 26. évf. (1993), 1.(122.) szám

tozást — egyenesen a Vatikánhoz való tartozás felajánlott lehetősége mellett döntött. Magától értetődő, hogy a területileg, a közös nemzetiségű hívek miatt és a közös egyházi hagyományok okából egymáshoz közelálló területek továbbra is arra törekszenek, hogy egy egyháztartományba kerüljenek. Nem tudják elfogadni, hogy ilyen nyomós okok ellenére sem teljesedik kérésük egyházpolitikai szempontok miatt.

Az 1991. szeptember 29-i gyulafehérvári beiktatási ünnepség valóságos propaganda-lavinát indított el a magyar- és katolikusellenes támadások terén. Október 5-én a román TV megtámadta a római katolikusokat és az egész romániai magyarságot. A TV kommentálja szerint a beiktatási ünnepség egyféle nacionalista tüntetés, irredenta megnyilvánulás volt, melyet a Szentszék és a pápa is támogatott. Ismerve a hírközlő eszközök nagy hatását, nem nehéz elképzelni, milyen hangulatot váltott ki ez a propaganda a románság körében, különösen, mivel a gyulafehérvári székesegyházban a magyar himnuszt is elénekelték. A vádak ellen a Keresztény Szó és a Vasárnap, a két egyházi lap válaszolt, közölve Bálint érsek nyilatkozatát is, mely visszautasítja a vádakat, hangsúlyozva, hogy a hatalom állandóan bűnbakot keres, és így próbálja elterelni a figyelmet a politikai és gazdasági katasztrófáról. A hatalomnak jó, hogy vannak magyarok, és van katolikus egyház, mert eszközül szogálhatnak ilyen politikai akciókhoz. Tempfli József nagyváradi püspök a Kalocsai Néplapnak 1991 júliusában adott interjújában bátran kimondta az igazságot: „Sajnos minél jobban telik az idő, annál jobban érezzük a visszarendeződés tendenciáit. Világosan látjuk, hogy a kormánykörökben is ugyanazok az emberek vannak, akik régen a Ceaujescu környezetében voltak. A román titkosszolgálat (besúgóhálózat) ugyan formailag átalakult, most információ-szolgálatnak nevezik, de legalább 60%-ban ugyanazok a tagjai, akik az ún. szekusok voltak. Amikor Iliescut megkérdeztem erről, azt a választ adta: szükség van a szaktudásukra” — mondotta Tempfli püspök. Majd így folytatta: »Romániában az egyháznak nincs anyagi bázisa. A perselypénz és a temetési díj kevés intézményeink, papjaink fizetésére. Ki kell mondanom, mi jóformán Nyugat segítségéből élünk, de Magyarországról is tekintélyes anyagi támogatást kapunk.” Egyházpolitikai jellegű az a feszültség is, amely a csángó-kérdés végett Bukarest-Ia§i és Erdély között létezik. Erről Tempfli püspök 1992. január 1-én Robu érsekhez címzett levele tanúsít. A levél címe: „A nyitott sebeket be kell gyógyítani.” A levél hátteréhez tartozik, hogy Robu érsek 1990 január 2-án a gyulafehérvári gyűlésen mindenki füle hallatára kijelentette, hogy a moldvai falvak templomaiban nem hajlandók a magyar nyelvet engedélyezni. „Városokban igen, falvakban nem” — hangzott szó szerint a kijelentés. Tempfli püspök ezután levélben kérte a Szentatyát, hogy tegye lehetővé a magyar nyelvű pasztorációt a magyar anyanyelvű csángók körében. Erre Robu érsek 1991. októberében levelet írt Tempfli püspökhöz, amelyben követelte, hogy „adjon magyarázatot, hogyan mert írni a Szentatyának, hogy az ő érseksége Kárpátokon túli területén nem biztosítják az ottani magyarság jogait, sót a magyar nyelvet kizárták a templomokból”. Tempfli püspök január