Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)

1993 / 1. (122.) szám

Az erdélyi magyar katolikus egyház a múlt és jövő feszültségében

Az erdélyi magyar katolikus egyház életét a 20. században két hosszú ideig kormányzó főpapi személyiség, és a válságos történelmi események határozták meg.

Az egyik főpap, 1897-1937 között, Majláth Gusztáv Károly volt, a magyarországi Regnum Marianum mozgalom egyik alapítója, a másik, 1939-1980 között, a legendás hírű Márton Áron. Püspöki ténykedésének kezdetén Majláth püspök a vallással szemben közömbös közszellemet talált egyházmegyéjében, mely különösen az értelmiséget vonta bűvkörébe. Ennek ellensúlyozására szorgalmazza a lelki megújulást, látogatja a plébániákat, közvetlen kapcsolatba lép híveivel. Ä másik előnyben részesített vizitációs helye az egyházmegye keretében működő középiskolák voltak, de nagy gondja van a főiskolások lelki gondozására is. 1913-ban a lelki megújulás érdekében egyházmegyei zsinatot tart. Az iskolákkal való törődése nagy szerencsének bizonyult. Az első világháborút követő impériumváltás következtében az akkori liberális közvélemény által addig előnyben részesített állami középiskolák elvesztek a magyarság számára, és csak az egyházi-felekezeti iskolák maradtak meg a magyar anyanyelv és a magyar népcsoport vallási hovatartozásának védőbástyájaként. Ä harc a középiskolák védelméért a két világháború között is folytatódott, mert az új állam mindent megkísérelt a felekezeti iskolák megszüntetése érdekében. Megnehezítette a küzdelmet, hogy az egyház az agrárreform következtében elveszítette iskolafenntartó vagyonának nagyrészét, és így az iskolafenntartás nagy terhet rótt a hívekre. A hívek magatartása azonban biztosította, hogy az iskolák többségét meg lehetett menteni.

Márton Áron kormányzása idején Észak-Erdély visszacsatolásakor az egyházmegye két részre szakadt. A püspök Gyulafehérvárott maradt. Egyházmegyéje északi részét a kolozsvári püspöki helytartóság kormányozta. Oda költözött a papnevelő intézet is, mivel a kispapok többsége székelyföldi volt. A dél-erdélyi tanárok és diákok Gyulafehérvárt maradtak. Márton Áron 1944. pünkösdi beszédében elítéli a fasiszta fajgyűlölő elnyomást. 1945 után ismételten felemelte szavát a baloldali világnézeti elnyomás és a kisebbségek elnyomása ellen. Az elvek embere volt, és ebből sohasem engedett. Vállalta a hatévi börtönt és a 12 évi kényszerlakást. Kiállásának erkölcsi tőkéje felmérhetetlen. Az ó idejére esik a hírhedt 1948-as kultusztörvény, az egyház elnyomásának jogi instrumentuma, mely a katolikus egyházat az 1989-es változásig hivatalosan el nem ismert, csupán megtűrt állapotba helyezte. Ekkor államosították az ország 1593 magániskoláját, melyből 1300 volt a vallásfelekezetek birtokában, valamennyi magyar nyelvű. Államosították az iskola fenntartására szolgáló vagyont, a szerzeteseket, szerzetesnőket gyűjtőtáborba vitték. A püspök körlevélben tiltakozik az államosítás ellen, és elrendeli a plébániai, ill. templomi hitoktatás megszervezését. Ekkor fosztják meg az egyházakat a sajtótól, veszik el nyomdáikat, tiltják be folyóirataikat, újságjaikat. A kommunista fennhatóság alá került államok közös menetrendje szerint megkísérlik a

Rómától elszakadt, nemzeti egyház létrehozását. Megpróbálják létrehozni a papi békemozgalmat. A püspök határozottan szembeszállt e törekvésekkel. Mivel utóbbit körlevél útján, és nagy sikerrel tette, letartóztatják őt, s utána sok más papot is. Kb. 120 egyházmegyés pap és szerzetes járta meg a börtönt, többen közülük ott fejezték be életüket. A kormányzatnak mégsem sikerült betömi a papság soraiba. Valószínű, hogy ez a papi ellenállás is kiváltó oka volt annak, hogy 1955-ben, hat évi börtön után, Áron püspököt váratlanul szabadlábra helyezték. A püspök nagy szeretettel és okosan állította helyre az egységet papjai között. Az „elismerés” nem váratott magára: kényszerlakhelyre ítélik és 12 évig nem látogathatja egyházmegyéjét. König bécsi bíboros bukaresti látogatása alkalmával, 1967-ben engedélyezik neki újra a szabad mozgást. Az üldözés helyett ezután a behálózás módszereit alkalmazzák ellene. Papokat, kispapokat, diákokat, világi híveket hívatnak a securitatera, próbálják beépíteni, információs szolgálat vállalására kényszeríteni. A szemináriumban és a kántoriskolában kötelezővé teszik az ún. „állampolgári” nevelést. A papi konferenciákon évente kétszer politikai színezetű, „civil témával” kell foglalkozni. „Interkonfesszionális gyűléseket” rendez a vallásügyi osztály — látszatra az ortodox, vagy a protestáns teológiai intézet —, melyre a püspök két képviselőt küld, de ö maga nem jelenik meg. Áz egyházpolitikai helyzet már nem egyértelmű többé, a döntést a körülmények gondos mérlegelésével kell minden esetben megtenni. 1980 áprilisában átadja az egyházmegye vezetését Jakab Antal segédpüspökének. Vele az állam hamarosan súlyos konfliktusba lép a papnöveldébe és a kántoriskolába (kisszemináriumba) felvett növendékek létszáma miatt. Az állam ugyanis „átmenetileg” radikális létszámcsökkentést (numerus clausus-t) követelt, amit a püspök visszautasított. A ravaszul kieszelt rendelkezés alkalmas volt arra, hogy a fehérvári egyházmegye alá tartozó egyházmegyéket szembefordítsa Gyulafehérvárral. Ez részben sikerült is, mert az állam által megállapított kvóta felhasználása következtében Gyulafehérvár kénytelen volt kispapokat átengedni a saját hivatással nem rendelkező más egyházmegyéknek. Az állam ekkor küldette haza a püspökkel Gyulafehérvárról a csángó kispapokat, azzal az érveléssel, hogy ők, származási helyüket tekintve, nem tanulhatnak Gyulafehérvárott. Valójában a kormány így akarta megakadályozni, hogy a csángó származású kispapok a gyulafehérvári teológián nehogy magyar öntudatra „ébredjenek”, és majd mint papok visszakerülvén Moldovába megakadályozzák a magyar csángók teljes elrománosodását. Rövidesen utána azonban megvádolta a püspököt sovinizmussal, mivel ó „csak román kispapokat küldött el a szemináriumból”.

A négy évtizedes vallásüldözés és indoktrináció súlyos károkat okozott a vallási életnek. Nagyon sok szabadságszerető, erkölcsi tartású emberben kerekedett felül a tömegember magatartása. Az emberek úsztak az árral, képtelenek lettek önállóan gondolkodni, felülről várták a parancsot. A szellemi minőség romlásától nem maradtak mentesek a keresztények, de az egyház képviselői sem. Meggyengült a felelősségvállalás tudata,

ITT-OTT 26. évf. (1993), 1.(122.) szám 35