Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)

1993 / 1. (122.) szám

ezt végigcsinálta, az aligha vádolható azzal, hogy gyáva lenne.

De nagyon sok olyan megnyilvánulást tapasztalok, amely gyávaságot jelez. A kompromisszum nem gyávaság, mert az a lehetséges és jó célkitűzések közötti ésszerű megállapodást jelenti. Éppen ezért, aki sunyi módon, kétszínűén úgy próbálja beállítani, mintha akár egyik vagy másik kompromisszum, akár az 1989. szeptember 18-i megállapodás, ha úgy tetszik, a paktum az állampárttal egy ilyen lépés lett volna, vagy az SZDSZ-szel kötött megállapodás 1990-ben, óriásit téved.

Az előbbi olyan korrekt megállapodás volt, amely az MSZMP feloszlatását jelentette. Ha nem így történik, ha nem éljük el, hogy az MSZP új pártként alakuljon meg, a tehetetlenségi nyomaték folytán ma is lenne legalább négyszázezer MSZMP-párttag, hiszen az emberek nem lépkednek könnyen ki egyik pártból a másikba.

Nem véletlen, hogy nem alkalmazott vétót sem az SZDSZ, sem a FIDESZ ezzel szemben, ók is tudták, hogy ez célszerű és hogy ezt valakinek végre kell hajtani.

Az SZDSZ-szel kötött megállapodást vádolják a másik paktumnak, amiről egyébként értesítettük mind a koalíciós partnereinket, mind az ellenzéket akkor, még az éjszaka folyamán, és amelyiket az MDF elnöksége, választmánya képviselő frakciója jóváhagyott és úgy került sor ennek a törvényhozásban való érvényesítésére a parlament összeülésekor. Ez egy fontos politikai megállapodás volt, amit azok támadtak, akik akkor megszavazták.

Ez tette ugyanis lehetővé a kormányzást. Tessék megnézni, hogy a kéthármados törvények hogyan mennek át ma a parlamentben! És tessék elgondolkodni, hogy mi volna, ha kétharmados lenne a költségvetéstől kezdve minden alapvető döntés.

íme, ismét a sokat emlegetett stabilitás, mert ezt és a kormányzóképességet fenyegette veszély, ha nem tudtunk volna megállapodni ebben a kétharmados törvényben.

Világos volt, hogy az MSZP és a FIDESZ nem hajlott rá akkor, mert mindkettő egyaránt úgy képzelte, hogy ha az SZDSZ-szel nem tudunk megállapodni legalábbis az alapokat illetően, akkor ők, mint két kis párt, adják a kétharmados többséghez azt a szükséges esetenkénti támogatást, ami azt idézte volna elő, hogy a farok csóválta volna a kutyát, és nem fordítva. Ok ezért ellenezték.

Természetes belpolitikai törekvése volt a Fidesznek, hogy belehajtson bennünket egy nagy koalícióba az SZDSZ-szel, hiszen akkor az SZDSZ is megkopik a kormányzásban, s nekik lett volna idejük a felnövésre. Tehát ez is egy lehetséges megfontolás volt. Míg az SZDSZ szívesen vette volna, ha a Fidesz jön be a kormányzásba, és ö kompromittálódik.

Ézek azonban olyan elképzelések voltak, amik nem váltak valósággá, mert következetesen vallottam 1989 nyarától, hogy létre kell hozni azt a nemzeti centrumot, azt a középpárti összefogást, amely végül a koalícióban megnyilvánult.

Itt e pontnál hadd szóljak még egyszer a gyávaság és opportunizmus, a paktum és egyebek kérdéséről,

mert újabban ez is felmerül Csurka István frazeolólgiájában éppúgy, mint másokéban. Természetesen minden kompromisszumnak ára van. Az 1867-es kiegyezés is egy elkerülhetetlen kompromisszum volt az én történészi megítélésem szerint. Azon persze szabad vitatkozni, hogy a kompromisszumból lehetett volna-e később többet kihozni. Tisza Kálmán korszakának kellett volna-e következni, vagy lett volna-e egy más út. Ez egy történeti vitakérdés. De az aligha lehet vita tárgya, hogy '67-ben volt-e más utunk, mint a kiegyezés. Ha a kiegyezés történelmi szükségszerűség.

Ha a magyar Demokrata Fórumnak a jelen választójogi törvény alapján nem sikerült abszolút többséget szerezni, csak koalíciós partnereivel együtt, akkor ennek megvannak a korlátái.

Ne állítsa be senki most úgy, mintha kompromisszumok nélkül lehetett volna stabil kormányzást teremteni. Kijelenthetem, hogy soha, semmiféle olyan megállapodást nem kötöttünk — mondja ezt a saját pártunkon vagy koalíción belüli bármilyen ellenséges vagy gyanúsító hang — , ami nincsen leírva és amit nem tettünk közzé. Senki nem hivatkozhat arra, hogy itt valami rejtett megállapodás történt volna. Akár a kommunista hatalom-átmentésről, akár valamiféle intézkedések elmaradásáról esik szó.

Tölgyessy Péter jelentette ki elsőnek még az önkormányzati választások előtt, hogy mindaz, ami kimaradt az Alkotmányból és a törvényes rendezésből, arról nincs mit beszélni. Én is egyetértek vele. Ugyanígy áll ez a másik oldallal kötött 1989. szeptember 18-i megállapodásra is: ami nincs benne, s ami nem volt benne, vagy ami nem öltött törvényes formát, az nem létezik. Arról kár beszélni, rejtett szellemek talán csak az afrikai őserdők egyes fáiban vannak, de nem a modern parlamenti pártokban. — Mi a helyzet a modem doktrinérséggel? — A doktrinérség a politikának egy olyan rákfenéje, ami sajnos nagyon gyakran értékes politikusokra, elsősorban írókra, vezető értelmiségiekre szokott jellemző lenni, akiknek bizonyos eszmei elkötelezettségük olyan méretű, hogy elszakadnak a valóságos politikától. Ez jellegzetesen értelmiségi magatartásforma. Általában kevés a kövér doktrinér, inkább soványak szoktak lenni. Isten mentse meg a világot az olyan típusú emberektől, akik csak merev doktrínákban látják a politikát.

A jó értelemben vett doktrinéreknél is előfordul, hogy jó gondolataikat nem akkor mondják el, amikor azt éppen el kell mondani, és nem olyan formában, ahogyan azt kéne. Akkor követelnek olyan dolgokat, amikor azt éppen nem lehet keresztülvinni, de nem jut eszükbe akkor, amikor az elérhető lenne. Ez a fajta doktrinérség felismerhető a magyar politikában. Sajnos a közelmúlt vitáiban is megnyilvánult nemegyszer a doktrinérség.

— Mennyire veszélyes ma a kocsmapolitika?

— Ennek a handabandázó politikai betegségnek van egy érdekes sajátossága, amikor alig várja az illető, aki javában handabandázik, hogy valaki végre lefogja, mert attól fél, hogyha nem fogják le, akkor mégiscsak bele kell neki keveredni a verekedésbe, ami persze kockázatos.

Van ennek egy ártatlan változata is, hiszen különféle okokból sok ember tölt el időt a kocsmákban a szó

m-OTT 26. évf. (1993), 1. (122.) szám 13