Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)

1993 / 1. (122.) szám

valódi értelmében, ahol jó tér nyílik a kocsmapolitikára. Ám aki kocsmapolitikát folytat a nagypolitikában, és ezt az írástudók felelőssége ellen vétve teszi, az elköveti azt, amit Julien Benda az írástudók árulásának nevez. A kocsmapolitikát írástudótól megbocsátani nem lehet, én ezt egyenesen az értelmiségi lét és az értelmiségi etika alapvető elárulásának tekintem.

Ehhez szeretném azt is hozzáfűzni, hogy a politika veszélyei között legalább ilyen erős az az öncélú karrierizmus, amire nagyon kell ügyelnünk, mert ez a korrupcióhoz vezet. Egy átalakuló országban a korrupció veszélye igen nagy. Emberek hirtelen nagyon sok pénz közelébe kerülnek. Nagy erkölcsi ostorozók — régiek és újak — könnyen képesek megváltoztatni erről alkotott véleményüket, amikor saját magukról van szó, és könnyen találnak utakat ahhoz, hogy illetéktelen pénzügyi manőverekkel tudjanak előtérbe kerülni. Úgy hiszem, hogy ez is hozzátartozik ahhoz, amit a magyar politika fő veszélyei közé be kell sorolni, ha teljesebb leltárt kívánunk készíteni.

— Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami azt hiszem, hogy a legkényesebb és a legfájdalmasabb. Ahhoz a belső válsághoz, amelyet a Magyar Fórum vezércikke meglehetős szókimondással napvilágra hozott. Ha ironizálni akarnék, akkor azt mondhatnám, hogy az Ön centrumpolitikájának nincs ékesebb bizonyítéka, mint az, hogy míg az ellenzék azzal vádolja a kormányt, hogy agresszív módon hatalomra tör, az MDF radikálisai erőtlenséggel, sikertelenséggel, sőt szálláscsinálással vádolják. Ön szerint milyen okok eredményezik ezt a válságot?

— Egy német politikus mondta a múlt században: mindig megijedek, ha ellenségeim dicsérnek, hogy valami hülyeséget csináltam. Abban a helyzetben vagyok, hogy aránylag kevés dicséretet kaptam, így nem kell különösebben aggódnom magam miatt. Mind az ellenzék, sőt az ellenfél oldaláról, mind pedig a Magyar Demokrata Fórum egy része felől, mind elég hosszú ideje a koalíción belülről is érkeznek olyan hangok, amelyek élesen támadnak. Ebből valóban arra gondolok, hogy nem helytelen az az út, amin járunk. Persze azért még nem folytatunk kádári „kétfrontos harcot”, mint ahogy a koptató szándékú politikai sajtó megjegyzéseiben egyszerre élvezhetem a történelmi hasonlatokból a válogatott képtelenséget: Károlyi Mihálytól Bethlen Istvánig, horthystától a legkülönbözőbb irányzatok megelevenítésével tiszteltek meg. Még Kun Béla és Szálasi nem voltam, csak névtelen levelekben.

Egy francia politikus mondotta, a politikában az, hogy gazember, csak annyit jelent: eltér a véleményünk. Ezért az útszéli hangokat és a hasonló politikai megnyilvánulásokat nem tartanám tragikusnak akkor, ha a magyar közvélemény hozzá lenne ehhez szokva.

Egy meggyötört ország, több évtizedes diktatúra után, az átalakulás súlyos anyagi és szociális gondjaival nem élvezi azokat a politikai kakasviadalokat, amit az angol tévénézők például szívesen néznek az Alsóházban. Ez a nép gondterhelt, mélyen gondolkodó, tragikus élményeken ment keresztül. E népnek a Himnuszától a Szózatáig átível valami mély pesszimizmus

és erkölcsiség. Ez ma különösen aktuális, hiszen ma van a Himnusz születésnapja. „Megbúnhödte már e nép a múltat...” Nekünk a pesszimizmus mindenkor egyik jellemzőnk volt. Ez tragikus módon még a legvirágzóbb korszakainkat, a magyar reformkort, vagy Ady Endre költészetét is jellemzi, hogy a mély magyar pesszimizmusból emelkedik ki még az alkotó korszak is.

Ez a nép nincs lelkileg berendezkedve arra, hogy paprikajancsi politikusok, vagy pedig demagógok és sarlatánok egymás fejéhez vágjanak különben értéktelen politikai megállapításokat, és azokon egyszerűen túlmenjenek. Ennek egyik következménye aztán vagy az, hogy lebecsülik utóbb a politkusokat, vagy, ami sokkal veszélyesebb: az egész alkotmányos rendet, a jogállamiságot, a demokráciát kérdőjelezi meg a nép a bohócpolitikusok magatartása után. Mi ebbe nem törődhetünk bele.

— Mennyire felelős ebben a politikai ellenzék és az ellenzéki sajtó?

— Nem azt kifogásolom, hogy bennünket kritizálnak, vagy támadnak. Azt kifogásolom, hogy olyan légkört teremtettek már a választások és utána a kormány beiktatásának időszakában, azok közvetítésében, ami rombolta a nemzettudatot. Figyelmébe ajánlom mindenkinek az akkori közvetítéseket televízióból, rádióból, vagy ellenpéldaképp Bili Clinton beiktatását. Nem kívánom hozzá hasonlítani magamat, de a világon még nem fordulhatott elő, amit itt akkor véghez vitt a televízió. Mi száz nap türelmi időt kértünk, mint minden alkotmányos országban, hogy a kormány felálljon, másutt száz napig nem szokás őt támadni. Ezt úgy állították be, mintha száz nap alatt meg akarnánk váltani az országot. Egy sorozatos támadó magatartást lehetett tapasztalni az ellenzék egy részéről, a sajtótól, és valamilyen megveszekedett gyűlöletet és magatartást az új kormányzattal és az átalakulással szemben.

Ehhez csatlakozott egy militáns kör — az ellenzékben részben adva volt egy hatalmát vesztett korábbi állampárti maradvány, amelyik úgy érezte, mint az átalakulás egyik előkészítője, hogy kevesebbet kapott, mint amit erkölcsileg és politikailag megérdemelt volna, hiszen részesei voltak az átalalulásnak. Nehezen vették tudomásul, hogy egy többpárti parlamentáris rendszerben ha valaki megbukik a választásokon, akkor nincsenek bérelt helyek.

Azóta számos megnyilvánulásból következtethető, hogy egyes volt reformkommunista politikusok azt hitték, hogy szakértőként — innen van a szakértő mítosz — helyet kaphatnak a kormányban még az átalalakulás időszaka után is. Ennek nemzetközi alapot is akartak adni, külső támogatásokat akartak szerezni, hogy a kormányban maradhassanak, amire nyilvánvaló precedensek voltak a lengyel, a csehszlovák és egyéb kormányokban. Volt kommunista politikusok ezért fogadták olyan megdöbbenéssel, amikor én elvi politikát csináltam abból, hogy ne lehessen olyan tagja a kormánynak, aki korábban az MSZMP-nek a tagja volt; éppen azért, hogy az átalakulásnál ez a vád soha ne érhessen bennünket, és hogy tiszta lappal lehessen kezdeni. Egy olyan kormánnyal, amelyiknek még egyetlen tagja sem volt tagja az előző parlamentnek.

14 ITT-OTT 26. évf. (1993), 1. (122.) tzám