Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)

1993 / 1. (122.) szám

béri jogok teljességét. Mégis megmaradtunk, mert volt hitünk... A táboron rengeteget tanultam és ezért nagyon hálás vagyok. A legfontosabb életcél: krisztusibb embert, magyarabb magyart. Rájöttem arra, hogy a magyar nemcsak széthúzásra képes — »turáni átok« —, hanem erőt adó, meleg testvéri összefogásra is. Hatalmas erőt, összetartási vágyat viszek haza a Maros mentére s ezt akarom sugározni nemcsak a csapatomnak, hanem mindenfelé.”

K. Szilárd huszonkét éves teológiai hallgató Csíkszeredán született, papi tisztséget apáról fiúra hagyományozó unitárius családból. Édesanyja révén a nagy székely mesemondó, Benedek Elek leszármazottja. Családja egy tragikus székely életsorsnak a hordozója. Esperes nagyapját, valamint teológiai hallgató édesapját 1957-ben a Securitate pribékjei letartóztatták és egy teljesen alaptalan koncepciós perben kényszermunkára ítélték. Hat évi szenvedés után szabadultak a Duna deltájának a poklából. A diktatúra megtörte a családi hagyományt, apja nem fejezhette be teológiai tanulmányait. Villanyszerelő lett, miután kitanulta a szakmát. Az első szabad választáson rengeteg szavazattal beválasztották Csíkszereda városi tanácsosai közé. Egyúttal a Volt Politikai Foglyok Szövetsége megyei szervezetének az alelnöke. Szilárd apja meghiúsult álmát teljesíti és jelenleg a Kolozsvári Magyar Teológia harmadéves hallgatója az unitárius fakultáson. A cserkészmunkában egy éve vesz részt, a kolozsvári 6. sz. Brassai Sámuel cserkészcsapat egyik vezetője. Néhány sor beszámolójából: „Az én hazám, szívem és hazám, Csíkszeredán van. De nagy örömmel jöttem ide, már csak azért is, mert Gödöllő Csíkszereda egyik testvérvárosa. Most már ezt is a szívembe zártam... A tábor végén elmondhatom, hogy úgy érzem, hogy itt és most végre cserkész lettem és végre a csapatomnak lesz minősített vezetője. Végtelenül hálás vagyok ezért a tábor szervezőinek és az előadóknak, akik a világ minden részéből jöttek ide, hogy tanítsanak minket. Még amit nem mondtak, az is megrendítő tanulság volt a számunkra: a szép magyar nyelv, amin beszéltek annyi évtized után, és a magyarságukhoz való ragaszkodás szinte tudatalatti, állandó megnyilatkozásai... Az érzéseimet csak a költészet nyelvén lehet kifejezni:

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fü, szél, vagy zápor talán,

Vagy talán csak az, hogy élek,

Mozdítja meg bennem itt és most

a világot.

(Pilinszky János)

Egy új világ kapuja nyílt meg előttem. Oly sok borús, ellenkező tapasztalat van. Annyi szomorú emlék. De papi hivatásomnál fogva s az itt megismert életeszménytól vezetve mégis azt mondom: élek... élek... élek!...”

Vajdaság

B. Ferenc a Bánságból jött egy társával együtt, a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség képviseletében. Ferenc ott volt a magyar cserkészet indulásakor a muzslyai hatok között. Régi vágya teljesült, nagy élményt jelentett a tábor. Nemcsak a cserkészismeretek és a vezetői kívánalmak terén tanult sokat, hanem eligazítást kapott abban is, hogy milyen pótolnivalói vannak magyarságismeretben és különösen a népi kultúra ismeretében. írását e szavakkal fejezte be: „Gödöllőről én nagy lelki bátorságot viszek haza, mely segítséget ad, hogy a magyar cserkészet szellemét, eszményeit át tudjam adni az otthonlévöknek, hogy ók is megérezzék: Bár sok országba vagyunk szétszórva mi, magyarok, de mégis egyek vagyunk.”

A déli végeken a gyűlölet lángjai festik vörösre az égalját. Menekültek százezreit tette földönfutóvá a „nemzeti megtisztítás” embertelen stratégiája. Szlavóniában a csetnikek által rommálőtt ősi, árpádkori Kórógy és Szentlászló lakóit Magyarország fogadta be. Erdélyben a magyarság bátor vezetőit állandóan halállal fenyegetik szélsőséges, nacionalista csoportok, Petőfi segesvári emlékművét, Sipos Domokos költő dicsőszentmártoni síremlékét, a szatmári templom magyar feliratát vandál kezek gyalázták meg. Hasonló jelenségek szaporodnak Szlovákiában is. S ezek csak külső tünetek, sokkal veszélyesebbek a magyarság létét veszélyeztető álcázott módszerek, melyek újból korlátozzák az anyanyelv szabad használatát, a magyar iskolai nevelést és a magyarok számára az emberi élet minőségét, hazátlanná téve őket ősi szülőföldjükön.

Közben elindult egy csöndes, szelíd forradalom a Kárpát-medencében a magyar fiatalság leikéért, a nagy történelmi foldrendgés ideológiai és erkölcsi romjai fölött egy új társadalom fölépítésére. Az emberebb ember társadalma ez, mely megszünteti a kizsákmányolást, de nem zülleszt rabszolgasorsba. A magyarabb magyar, a krisztusibb magyar eszménye ez, mely a magyarságot nem a szívhezszóló körmondatokban és nem a cseresznyepálinka vagy a szilvórium tudatkábító illúzióiban találja meg, hanem a nemzetért végzett munkában. És a testvériség eszménye ez, mely felkarolja a szegényt, az elhagyottat, a beteget, az árvát. A testvériség eszménye ez, mely a szeretet üzenetét hirdeti és gyakorolja a Kárpát-medencében, mely iszonyodik a népek közti gyűlölettől, a „nemzeti tisztogatástól”, elutasítja a vandál rombolást, nem zárja be a másik nép iskoláit, nem támad fejszével békés felvonulókra csak azért, mert más nyelven beszélnek. Magatartása a kinyújtott kéz, a tiszta, őszinte szándék. A cserkészet természetesen nem politikai mozgalom. Fiatal lelkekben él. De nem szigetelődik el ott, hanem munkája, szellemisége révén kisugárzik a környező népek társadalma felé is. A mozgalom erősödésével társadalmi hatása is erősödni fog. Hadd éljen bennünk a remény, hogy támadni fognak majd olyan személyek, akik felismerik korunk nagy történelmi kihívását, amely mellett minden egyéb eltörpül a Kárpátok alatt: a medence népeinek évszázadok óta esedékes megbékélését.

Befejezésül vajon lehetne-e többet mondani annál a néhány szónál, amit egy mezőségi lelkész írt az egyházközségéhez tartozó cserkészeket ajánló sorai végére: „Isten áldja őket életükben és munkájukban!”

□

ITT-OTT 26. évf. (1993), 1.(122.) szám 11