Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

irodalmunk fölött. Megint Hemingway-hez visszatérve, nem hiszem, hogy olcsó dramatizálás lenne részemről az a metafora, amit el fogok mondani. Úgy próbáljuk menteni ezt a kisebbségi sorsot, és partra juttatni, ahogyan Hemingway öreg halásza a zsákmányát vitte, amely végül is egy csontvázként került ki a partra. Mert időközben a ragadozó halak mind megették a húsát. Azzal szeretném áltatni magam, hogy a megéltek alapján, mindannak alapján, amit tapasztaltam és tapasztalok, talán-talán az igazat mondom azzal, hogy ez a mi kisebbségi létünk ebben a Hemingway-metaforában érzékeltethető a leginkább. Ha nem kapunk hozzá segítséget idejében, akkor ennek a létnek a csontvázát fogjuk felmutatni a szabadulásnak a partján. Nem hiszem — és boldog lennék hogyha valaki egy csöppet is meg tudna ebben vigasztalni — hogy nem az igazat mondom. Nem hiszem, hogy valaki meg tud ingatni engem ebben a pesszimistának tűnő ténymegállapításban. Hogy egy csontvázat fogunk rövidesen partra vonszolni, hogyha a kisebbségi magyarság ügyében nem történik mind

bent az országban, mind az országon kívül — tehát Magyarországon mindenekelőtt és aztán a világ fórumain — döntő megítélésbeli fordulat. A döntő megítélésbeli fordulattól várhatók azok az intézkedések, amelyek enyhítenének azon az iszonyatos támadási sorozaton, amelynek a magyarság e pillanatban Romániában ki van téve. Csak egy ilyen fordulat csökkenthet valamit azokon a fejünk fölött lógó veszedelmeken, amelyek a tömegírtás rémét is jelenthetik, többek között Jugoszlávia keserves példájának a folytatásaként. Higgyék meg, hogy nem azért mondom ezt itt, hogy valakit is túlszárnyaljak valamifajta drámai hangvételben. De nem látom semmi értelmét annak, hogy eltitkoljam határozott véleményemet erről a valóságról. így tehát kérem önöket, legyenek segítségünkre abban, hogy ezt a történelmi és veszélyes utazást, ezt a Hemingway-metaforába öltöztetett utazást úgy tegyük meg, hogy ne a létünk csontváza kerüljön végül is partra.

Hangfelvételről leírta Nyeste Zoltán

Tar Pál (Washington):

Helyzetjelentés

Magyarország amerikai nagykövetének beszámolója [Hangfelvételről]

Mindenekelőtt köszöntőm az itt megjelenteket a kormány és az egész nemzet nevében. Nem tudok itt mindenkit személyesen köszönteni, mégis szeretném [Sütő] Andrást kiemelni és elmondani, mennyire örülök, hogy itt tudunk találkozni és megismerkedni. Ez vonatkozik, természetesen, mindazokra, akik itt megjelentek. Külön szeretném köszönteni a fiatalokat, akiknek jelenléte azt hiszem mindnyájunkat optimizmussal és bizalommal tölt el, mert láthatjuk, hogy a fáklyát továbbra is viszik és más körülmények között, talán szélesebb körben tudják terjeszteni a környezetükben mindazt, ami a magyarságnak olyan fontos manapság külföldön. Optimistább vagyok ebből a szempontból mint sokan mások, mert azt hiszem, hogy Magyarországnak, a magyarságnak talán soha ilyen presztízse nem volt a külvilágban. Ez így van Amerikában is. Lehet, hogy ez nem vonatkozik a nagyon széles közvéleményre, mert egy ilyen óriási országban nem milliók, hanem tízmilliók élhetnek, akik talán sohsem hallottak Magyarországról. De a hivatalos, politikai, tudományos, üzleti világ nagyon is jól megismerte Magyarországot és — főleg az utóbbi két-három évben — úgy ítélte meg, hogy Magyarország az az ország, amely leghamarabb, a legradikálisabban az átalakulás útjára tért, amely megalkotta a polgári jogállamot, ahol tiszteletben tartják az emberi jogokat. A kisebbségi jogok elismerésében és annak szorgalamzásában az élen jár és általában felelős, kiegyensúlyozott politikát folytat. Két évvel ezelőtt mindez még nem volt ennyire világos és egyértelmű. Akkor még Magyarország nem nyerte el teljes mérték20 m-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám

ben szuverénitását, hiszen a szovjet csapatok még ott tartózkodtak Magyarország területén. Még fennállt a Varsói Paktum, még a KGST is létezett, tehát Magyarország még mindig beletartozott abba a rendszerbe, amely ellen mindnyájan olyan hosszú éveken át küzdöttünk. S nem volt száz százalékig biztos, hogy mindez, amit ma ismerünk, úgy történik meg, ahogy megtörtént. Ebben a magyar külpolitikának komoly szerepe volt. Bizonyára sokan emlékeznek rá, két évvel ezelőtt tartotta a Varsói Paktum utolsó ülését Moszkvában, ahol Antall József miniszterelnökünk elnökölt. Amiről néha, viccesen azt mondta amerikai kormánykörök előtt, kicsit úgy érezte magát, mintha a NATO-t Togliatti vagy Thorez elnökölte volna. Óriási szerepet vállalt abban, azt hiszem nagyon bátor szerepet, hogy megszűnjön a Varsói Paktum, megszűnjön a KGST és Magyarország visszanyerje a teljes függetlenségét. Ma már néha úgy túnik, hogy ezeket a dolgokat a közvélemény otthon is, és itt az idegenben is szinte természetesnek veszi és nem eléggé értékeli. Mindenestre ez volt a magyar külpolitikának az egyik legfontosabb feladata, amelyet tökéletesen végre is tudott hajtani és így nyerte vissza Magyarország évszázadok után a teljes függetlenségét, szuverénitását: így élhetünk idegen csapatok nélkül Magyarország területén.

Ezen túlmenően, mik a mai magyar külpolitikának a legfőbb vonalai? Nehéz helyzetet örökölt a mai magyar kormány, a mai magyar nép, ott a Kárpátmedencében; részben lelki, pszichológiai téren, erről valószínűleg szó esett már, de ugyanakkor gazdasági téren is, erről majd részletesebben kívánok szólni. Olyan helyzetet kell teremteni Magyarország számára, a magyar nép számára, külpolitikai eszközökkel is, hogy biztonságban tudjon élni, s ez a mi térségünkben nem könnyű feladat. Gondolok elsősorban a volt Jugoszlávia területén lezajló eseményekre, de egyéb je-