Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

dalmas, amikor mindannyiunk egységes, szinte versenyben lévő álmait kell egy kicsit visszafogva közelebbről megnézni. Tudom, hogy konfliktust támaszt a remény és reménytelenség ütköztetése, holott a reménytelenség csak reálisan gondolkozás, a remény pedig sok esetben álmodozás. Vagyis: közelebb kell kerülni az erdélyi magyar valóság ismerőjéhez, akit az álmodozásban megnyomorított egy kegyetlen valóság, így tehát a merészségéből veszített, a lendületéből veszített, a tervezés erejéből veszített. Sokszor csak a porban vonszoljuk magunkat, nem tudunk felszállni, felröppenni a tervezésben, mert lehúznak bennünket a mindennapi tapasztalatok nehéz kövei.

Ez az egyik oldala ennek a valónak. A másik oldala viszont a túl könnyed fölvetése a kérdéseknek, éppen a tapasztalat más jellegénél fogva. Ahol a szemrehányás könnyebben születik. „Gyávák vagytok, nem mertek cselekedni!” Hányszor kaptunk ilyen szemrehányást, midőn a kalitkában kellett figyelnünk, hogy a kalitkán kívüli gondolkodó fő, a magyar, beszól nekünk a kalitkába: nem énekeltek valami jól, nem így kellene nektek viselkedni, nektek bátrabban kellene röpködni, nektek oda kell ütni! Kalitkában? Hányszor fordult elő, hogy ott voltunk a székely történelem keserves színhelyein a keresztre feszítve, egy passió-játék megismétlésekor és az elmenó magyar, aki nyilván más körülmények között éli át a magyar történet passió-játékait, felnéz a keresztrefeszítettre: nem jól tartja a fejét, nincs jól szegezve a lába, a kezét másféleképpen... Krisztus nem így tartotta... Gyakori tehát a külső beleszólás, legutóbb éppenséggel az egész erdélyi magyarságot és irodalmat marasztalta el árulásban, a legsötétebb búnben. Akkor nagyon keserű napokat éltem én át, hallgatván kiváló kartársunknak az ítélkezését, hogy árulók vagyunk. Nem hiszem, hogy mondta, hogy tisztelet a kivételnek. Akkor rögtön kivételnek éreztem volna magam, de hát így, nyilvánvaló, hogy gyorsan kaptam föl magamra az inget, amit nem nekem szabtak. És üzentem is barátunknak, hogy: vajon biztos az, hogy mi árulók lennénk, egytólegyig, akik itt vagyunk, csak azért, mert még nem haltunk meg? Árulók lennénk azért, mert még nem verték ki a szemünket? Árulók lennénk csak azért, mert még nem szedtük ki a kést március tizenötödike áldozatainak hátából? Árulók lennénk azért, hogy legalább hatvan papunk töltött sokszázévnyi börtönt azért, mert prédikáció közben annyit mondott, hogy bezzeg Magyarországon legális ünnep a karácsony? Árulók lennénk azért, hogy megannyi tanárunk és egyszerű más értelmiségi munkásunk tíz-húsz esztendőket töltött Románia börtöneiben? Azért, mert egy Petőfi-verset nem nézett meg alaposan és éppen abban „szidta” a románokat, oláhoknak nevezvén őket? Árulók lennénk azért, mert Bözödi György a legjobb alkotói korszakában nádat vágott a Deltában? Áruló lenne Kemény János, akinek kastélyában, amely tulajdonképpen a magyar kultúra múzeuma kéne hogy legyen, debilis gyermekek hada várja, hogy valamerre elköltöztessék, ahol nem márvány kandallók és nem nyolcszázesztendős építészeti értékek rombolója lehet? Áruló lenne Kós Károly, akit az utóbbi években úgy tiltottak el, hogy a nevét se engedték soha leírni? Avagy árulók lennének azok az ötvenhatos fiatalok

Erdélyben, akik tíz-tizenöt évet kaptak? Páskándi Géza is áruló lenne, akinek én azt mondottam: Géza, neked el kell menned, mert én úgy látom, hogy háromszáz kilométerrel odébb biztosabb helyen vagy, mint két méternyi mélységben itt a föld alatt? És árulók lennének azok, mindazok, akik végigélték és végigszenvedték ezt az iszonyatos, szörnyűséges, Ceau§escu-féle totalitárius diktatúrát?

Talán túl sokat időztem ennél, de valószínűleg attól van, hogy az empátia igen erős bennem, betegesen erős, tehát nemcsak magamért szenvedek, ha sértegetés történik, hanem mindazokért is, akiket érintett ez a sértés. Különben azt hiszem, az empátia kötelező mindannyiunkra nézve. Nos, ilyen körülmények között, kedves barátaim, most otthon Erdélyben: Kolozsvárott, Marosvásárhelyt, Szatmáron, Aradon, Sepsiszentgyörgyön próbálja magát összeszedni az egész romániai magyar értelmiség. Nincs hozzá kellő vezérkara és ebben igen-igen nagy segítségünkre lehet az emigráns magyarság — engedtessék meg így neveznem ezt a mostmár diaszpórának is nevezett magyarságot, tudniillik a diaszpóra Erdélyben mondjuk a Mezőség magyarsága, de az mégis más, az emigrációban én nem pusztán szétszóratást látok, míg a diaszpóra csak pusztán szétszóratás, tehát egy passzív állapot. Nagy segítséget várok a magyar emigrációtól a romániai magyarság küzdelméhez, hogy olyan létet teremthessünk, amelyben az irodalmi ténykedés felszabadultabban láthat esztétikai értékek teremtéséhez és az írói erő és tehetség oda koncentrálhat inkább és kevésbé a közéleti ténykedésre. Ebben a mostani nagy nyomorúságban igen-igen nagy segítségünkre lehet az emigrácios magyarság olyan értelemben is, hogy bátorságot nyújt és bátorságot injekcióz belénk egy szabadabb világ szabadabb gondolkodásával. Erőt meríthet az emigrációs magyarság létéből és küzdelméből is a romániai magyarság. Ne mondja senki, hogy véget ért a nyugati emigráció történelmi szerepe. Fogalmaznak így mostanság és én ezzel nem értek egyet, mert önző módon magunkra gondolok. És ha magunkra gondolok, akkor jól tudom, hogy a világ politikai fórumain milyen lehetőség adódik arra, hogy az ügyünket a nyugati emigráns magyarság felkarolva eljuttassa ezeknek a fórumoknak a tudomásáig. Még mindig ott tartunk, hogy erre nekünk igen nagy szükségünk van. A Világszövetség — a Magyarok Világszövetségére gondolok — egyik legfőbb feladatát is abban látnám, hogy ilyen nemzetközi szolgálatot tehet a kisebbségbe szorultaknak az ügyében. Mert ezek az államok, amelyeknek a keretében élünk, rá vannak szorulva a világ figyelmére, kegyelmére, többek között mindenféle anyagi támogatására is, igen sokat számít tehát, hogy mi jut el a világ, a nemzetközi poltika fórumaihoz a mi kisebbségi sorsunk dolgában. És ebben — én úgy látom — még csak ezután kezdődik az emigrációs magyarságnak a komolyabb feladata. Szerintem korai lenne arról beszélni, hogy valamilyen történelmi feladatot teljesített és mostmár új szakaszba jutottunk, mert haza lehet például menni, tehát mindenképpen oda kell koncentrálni.

Befejezem ezt a kis kalandozást a mi sorsunk és ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) *zám 19