Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

nem kivezető utak. De ettől függetlenül, közösségileg és egyénileg, politológia és népképzelet, tömeges elégedetlenség és kormányszintű tanulmány, mindenminden együttvéve köteles arra a feladatra koncentrálni, hogy ezt megoldja, különben elpusztul az erdélyi magyarság.

Irodalomról és népről beszélek, kénytelen vagyok mégis közbevetni, bogy a mindenkori magyar kormány aszerint marad magyar kormány, bogy fölvállalja-e a határon kívül esett és egyáltalán az összmagyarságnak a nemzeti ügyeit. Amennyiben nem vállalja föl, akkor esetleg nem bukik meg időnap előtt, de erkölcsileg mindenképpen úgy távozik, hogy nem kerülhet be a megbecsült kormányoknak a sorába.

Tehát ha nem is tudok egyetérteni az álmokkal mint reális lehetőségekkel, magam is vallom azt, hogy keresnünk kell az utat, és ebben az erdélyi magyar irodalomnak is rendkívüli feladata van. Ez a feladat pedig e pillanatban nem lehet más, mint az, hogy rádöbbentse ezt a népet a saját mostani állapotára, veszedelmére, drámájára, tragédiájára. Ilyen körülmények között valóban érvényes az a román mondás, amit egy kiváló szerző szövegében így olvashattam, hogy bizonyos körülmények között a bolondság kerül uralomra, amikor is ég a ház és az öregasszony fésülködik. Egy égő házban fésülködő öregasszony az az irodalom, amely nem hajlandó tudomásul venni, hogy egy pusztulásnak indult nép körülményei között működik. Egy égő házban fésülködő öregasszony az a szellemi élet, amely nem veszi tudomásul azt, hogy minden nappal száz és ezer olvasója megy el és aminek a vége mindenképpen csak az, hogy ő maga is veszi a sátorfát és elmegy a vásár közönsége után. És ez a történelmi idő, ez fenyeget bennünket, miközben természetesen némelykor igyekszünk megfeledkezni róla azért, hogy egyáltalán létezhessünk. Napi huszonnégyórás volt az egykori osztályharcos szemlélet és mostmár napi negyvennyolcórásnak kellene lennie az aggodalomnak, a sírásnak és a rívásnak. Azért, hogy észrevegyük magunk is és észrevegye mindenki, hogy miben vagyunk benne.

Mondjam el azt, hogy nincs értelme erdélyi magyar irodalomról beszélni a mai körülmények között, mindaddig, amíg nem jutunk előbbre valamiképpen a létünk, a kollektív létünk mentésében? Mondjam azt, hogy nincs értelme versnek, regénynek és drámának mindaddig, amíg nemhogy bővülne iskolai hálózatunk, hanem tovább fogyatkozik és amit Ceau^escu elvett, ahhoz, annak a folytatásaként most egyebeket is vesznek el tőlünk? Mondjam azt, hogy mi értelme irodalomnak és esztétikai értékteremtésnek akkor, amikor az egyetemre érett ifjúságunk nyolcvan százaléka otthagyja Erdélyt és Magyarországon meg másutt kísérletezve úgy kapaszkodik meg, hogy nagyrészük többet vissza se tér az országba? Tagja vagyok egy olyan kuratóriumnak, amely a Magyarországra induló fiatalokat támogatja főiskolai tanulmányaik végzésében, és mindahány azzal a fogadalommal kapja ezt a segítséget, hogy visszatér a szülőföldjére. És ahogy a fogadalmat letette, két hét múlva kiderül a titkos iratokból, hogy az átjövőknek nyolcvan-kilencven százaléka máris kérte a végleges letelepedését. És ez olyan emberi régió, ahova

18 fTT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám

bürokratikus kegyetlenséggel behatolni lehetetlenség. Ahol a lélek így reagál a történelem veszedelmeire, ott a ráció nem sokra megy már, ott a kuratóriumok lehetőségei szinte semmivé válnak. Nem lehet ezt a folyamatot már megállítani ilyenformán sem.

Tehát erdélyi irodalomról, mairól, beszélni azt jelenti, hogy a sorsunkról kell beszélni és arról, hogy ennek az irodalomnak a műveiben miként fog ez valamikor kicsapódni. Mert lennie kell irodalomnak, amely népek pusztulását is megörökíti valamiképpen. Én azt mondtam az elején, hogy reménytelen reménységről is akarok beszélni. És az én reménytelen reménységem az, hogy minden tragikus mostani tényező ellenére van, érzem, van bennünk azért annyi erkölcsi erő, hogy meg tudjuk valamiképpen rázni a világ lelkiismeretét és kapunk annyi támogatást a nagyvilágtól, hogy felerősödve, valamiképpen legalább a további kollektív léthez szükséges tömegeink megmaradjanak, otthon maradjanak Erdélyben. Ha nem hinnék ebben, akkor mindezt nem mondanám el, mert nem látnám semmi értelmét egy temetés előtt arról beszélni, hogy miként élt halála előtt az elhunyt nép. Nem beszélnék róla, hanem egyszerűen ráborulnék magam is a koporsóra, elsiratni ezt a népet, ahogyan elsirattam, képletesen, az elpusztult nyelvünket egy elbeszélésben, de azt is azzal a reménységgel, hogy amikor az ifjúság föltűnik a mi reményeink láthatárán, akkor föltűnik a megmaradásunknak a reménysége is.

Tehát ebben a reménytelenségben van remény, és ez pedig az, amiről itt nem esett szó. Továbbfűzvén a már elhangzottakat — azt mondanám, hogy ha mi, úgy ahogy itt most ezt a sorsot és ennek az irodalomnak a sorsvetületeit így tovább hányjuk-vetjük és tanácskozás közben keressük a kiutat és a cselekvésnek a lehetőségét, keressük a módját annak, hogy a nagy világot magunk mellé állítsuk, akkor, ahogyan — Pomogáts Béla fogalmazásában — álom volt egykor Csehszlovákia és álom volt Jugoszlávia, hát ugyanúgy álom lehet egy eljövendő magyarság összekovácsolásának a lehetősége is. Bár sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ennek az álomnak nincsenek olyan támogatói, amilyenek voltak a győztes hatalmak, nincs senki, olyan hatalom, amely azokat a régi álmokat megvalósította Magyarország és a magyar nép feldarabolásának az árán. Egyszóval sokkal nehezebb körülmények között álmodunk, de hát azt hiszem, hogy éppen ezért olyan nagy a tét, mert iszonyatos erőfeszítést is igényel. Ezek az alkalmak, amilyen ez a mostani is, hogy én valamit elmondok magunkról és önök hallgatják azt, az ilyen alkalmak valójában az útkeresésnek az alkalmai. És ez az útkeresés nem egy irodalomnak keres utat. Az irodalom a maga módján úgyis megtalálja majd azt a lehetőséget hogy fennmaradjon. Tehát az irodalomhoz szükséges életet kell megteremteni. Emlékezzenek Hemingway esztétikai vallomására, hogy mindenekelőtt létezni kell, csak azután foglalkozni művészetekkel.

Én azt hiszem, hogy ahhoz, hogy valami hasznosat tudjunk teremteni, meg kell kerülnünk az utópiákat. Meg kell kerülnünk azokat a vágyakat, amelyek mögött nem áll semmifajta politikai, társadalmi, nemzeti vagy nemzetközi erő. Tudom, hogy nagyon fáj