Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

történt semmilyen lépés annak érdekében, hogy legalább a számontartásunk legyen komolyabb, hogy legalább a számbavétel és annak kikiáltása az országban és az országon kívül megtörténjék. És főleg: komolyabb kísérletek nem történtek arra nézve, hogy olyan jogi fordulatot vegyen az ország alkotmányos (vagy alkotmánytalan) élete, ami valamiképpen csökkentené a kivándorlást. Létrehoztuk a Transsylvania Nemzetközi Alapítványt, amelynek egyik célja lenne, többek között, hazacsalogatni az embereket. Teljes reménytelenség egy ilyen alapítvány erejétől bármit is várni egy ilyen hatalmas folyamatnak a megállításában.

Ilyen körülmények között mit tehet az az emberi tevékenység, amelyet irodalomnak nevezünk? Ilyen körülmények között mit lehet szólni ahhoz, hogy — ahogy fogalmazni voltam kénytelen — a lábunk alól elfogy a fold, a csolnakunk alól elmegy a tenger? Ilyen körülmények között vajon mit tehet az irodalom, és különösen az az irodalom, amely diadalmas a kritikában és szánalmas a megvalósításban? Amely diadalmas a népi-nemzeti sorskérdések lefumigálásában és szánalmas a mi fájdalmaink megértésében? Amely diadalmas az értelmetlen képverseknek a képzésében és szánalmas a közösségi ügyeknek az érzékelésében? Amely — önmagát tekintvén minden érték központjának és úgy számítván, hogy, akár az Isten, önmaga által létezik, mert az esztétika külön istene teremtette és nem a mi sorsunk, nem a mi drámánk — az a szemlélet tehát vajon mire lenne képes a mi szellemi életünkben?

Én azt vallom, hogy nem lehetnek egyetemes meghatározások egy irodalom számára. A mi esetünkben, a mi helyzetünkben, minden írónak a kötelessége az, hogy számlálja az eltávozókat és számlálja meg az otthonmaradókat és gondolja végig, hogy nem tücsök, aki öntudatlanul zenél az ég felé, hanem emberi kapcsolatok rendszerében élve, valami emberit teljesít a maga tehetsége által. Ilyen körülmények között a mi erdélyi valóságunk — omlófélben lévén — igen-igen meghatározza irodalmának a hangvételét is, és ezt kétféle módon teszi. Egyik az, hogy fölerősítette valamennyire a teljes, tökéletes elfordulásnak a híveit, akik tagadják valamifajta kollektivitásnak az irodalomhoz fűződő kapcsolati jogát. A másik pedig az, hogy az irodalom képviseletének egy kisebb csoportja már nem az irodalomba, hanem a közügyi, politikai dolgokba kénytelen mindinkább bekapcsolódni. Hogy így mondjam: egy mentő munkálatba. Mert mentési munkálatokat kell végeznünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy másodszor is abba a csapdába lépjünk, amibe az erdélyi magyar irodalom belelépett a Ceau§escu korszak idején.

A totalitárius rendszerek, jól tudjuk, minden esetben pártolták, sőt: dicsérték és a maguk szövetségesének is tekintették azt az irodalmat, amely megveti a politikát. Boldog volt a totalitárius rendszer az apolitikus irodalom láttán, visikált a gyönyörtől, amikor egy tökéletes apolitikus szövegre bukkant. És követendő példaként emlegette, hogy íme az igazi művész. És elrettentő példaként hozta föl, hogy íme a kontár, a népi-nemzeti bandita, aki föllázad a saját eltartója és gazdája ellen és nem teremt esztétikai

értéket, hanem politikai botrányokat csap egy oly békésen fejlődő országban. Tehát azt akarom mondani, hogy csapdába léphet egy irodalom azzal a téves megítélésével, hogy egy totalitárius rendszer viszonyai között békésen és boldogan teremthet tisztán esztétikai értéket. Csapdába léptek igen sokan és most újból ez a veszedelem fenyeget, mert most ehhez még olyan látszatok is kapcsolódnak mint amilyen a sajtószabadság, mint amilyen a megnyilatkozásnak nyilván sokkal nagyobb lehetősége mint tegnap vagy tegnapelőtt.

IVIostan tehát, kedves barátaim, amikor számot vetek egy ilyen cím alatt, hogy „Erdélyi sors, erdélyi irodalom”, újból meg kell állapítanom azt, hogy erdélyi irodalomról nem beszélhetünk, csak úgy, ha erdélyi népéletről beszélünk egyidejűleg. Nincs, nem áll jogunkban, legalábbis az én lelkiismeretem követelményei szerint, elválasztani a kettőt egymástól és úgy kezelni, minthogyha demokráciában élnénk. Mert nem egy európai demokrácia viszonyai között közelítünk egy mai irodalmi műhöz, hanem egy dráma kellős közepéből. És ennek a drámának nicsen vége. Ennek a drámának a megoldásához hallhattunk álmokat, biztató módon fölvázolva, többek között Pomogáts Béla nagyszerű előadásában is, de ő maga mondta és így nem lehet bántó, ha én ismételem, hogy ezek álmok. Mert ha közelebbről vizsgáljuk magát a kegyetlen, kíméletlen, szembevágó valóságot, akkor megállapíthatjuk azt, hogy nagyon hosszú idő fog eltelni, mire ez az erdélyi magyarság elemi jogait legalább részlegesen meg tudja szerezni. Olyan kegyetlen ez a mostani valóság, hogy ilyen álmok fölvázolása valamennyire csökkenti a szorongásunkat, csökkenti a halálos pusztulás vízióit bennünk, de nem űzheti el ezeket.

Ne mondja senki, hogy nem lehet halálos veszedelemben egy olyan néptöredék, amely mellől egyszer már elvittek és elkergettek nyolcszázezerét. Elkergették a németeket is, a szászok-svábok tömegeit Romániából. Olyan módon kergették el, hogy ők úgy gondolták, hogy szabadon távoznak — ez is egy zseniális húzása volt a totalitárius rendszernek. Azokat engedték el, akiket megvásároltak, akárcsak a zsidóságot. És most itt maradt a magyarság; milyen okom van, mifajta bizonyságom arra, hogy nem következik be a romániai magyarsággal valami hasonló, hogyha nem keressük meg kétségbeesetten és hideg fővel, szenvedélyesen és racionális ítélkezéssel, tárgyszerűen és álmodozva; hogyha nem keressük meg valamiképpen az egyetlen lehetséges kiutat? Mert sokfajta kiút nemigen mutatkozik. És ebben értek egyet mindazokkal, akik akár álmokat, akár szofisztikus lehetőségeket, de legalább keresnek valamit. És ha nem is értek egyet a megoldásokkal, nem azért, mintha nem szeretném, hanem azért mert nem tartom lehetségesnek ezek ilyenszerű megvalósulását. Tehát csak a lehetőség megítélésében van köztünk különbség, nem az igényben, nem az óhajban, nem a követelésben, ami mindenfelé, ugye, elhangzik a szánkból, nagyhatalmak és egyebek felé. Én a reális lehetőségek dolgában vagyok kénytelen mást, borúlátóbbat vallani, nevezetesen azt, hogy bár lennie kell kiútnak, de az eddig fölvázoltak, meggyőződésem és tapasztalatom szerint

ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám 17