Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

ségnek az anyanyelvi kultúrája, hogy miként semmisül meg iskolai hálózata, hogy miként semmisül meg a történelme az ifjú nemzedékek tudatában. Ebben a periódusban tapasztalhattuk azt, hogy tökéletes, teljes sikerrel halad előre az a nagyromán nacionalista politika, amelynek a végső célja megteremteni az egy nemzetből, egyetlen nemzetből álló nemzeti államot. kiiktatván mindenféle lehetséges módon ebből a másságot, a nemzeti másságot, és mindenekelőtt a romániai magyarságot.

Olyan íróember, aki nem vette észre, hogy az esztétika régióiban megmaradni és íróként becsületet szerezni ilyen körülmények között nem lehet, olyan aligalig akadt közöttünk. Éppen ezért a több fordulat után újból és újból kisaijadó erdélyi magyar irodalom mindenekelőtt legjobbjaiban újból és újból azt igazolta, hogy közösségi ihletésű, közösségi felelősségérzettől áthatott és a nép, a nemzet gondjaiban edződött szellemi csapatoknak a munkája. Ilyen sosrskérdések kényszerítettek bennünket arra, hogy azt az irodalmat próbáljuk megalkotni, amelyet önök részlegesen ismernek. Hogy ez mit ér vagy mit nem ér, azt majd a jövő fogja megmutatni. Egy dolog azonban biztos, hogy a lelkiismeretünk viszonylagosan tiszta, ha egyébért nem, az erőfeszítésért, hogy megpróbáltunk ennek a sorsnak valóban a krónikásai lenni és így nyugodtan beszélhetünk arról, hogy a mi elképzelésünkben sors és irodalom fogalma nem választható el. Egyáltalán nem választható el, mert azt írtuk, amit éltünk, és azt

éltük, amit írtunk.

*

Es itt eljutok oda, ahol közösebb már sok minden a mi élményvilágunkban. Közös sok minden azért, mert például a jelenlévők közösségi gondjaival forrhatott össze az erdélyi magyar irodalom képviselői egy részének a gondja is. Az, hogy mi találkoztunk valahol a kisebbség-mentésben, a nemzetmentésben, a romániai magyarság gondjainak a felvállalásában, az, kedves barátaim, annak tulajdonítható, hogy egyrészt hívást kaptunk a nyugati szórvány-magyarság vagy emigrációs magyarság köreiből és mindenekelőtt hívást kaptunk az amerikai magyarság részéről. És itt most egy nagy ugrással vagyok kénytelen — azért, hogy időben is egy kicsit a mondandómat tömörítsem — áttérni arra, ami aktualitásában talán inkább foglalkoztat most bennünket. Ugyanis pontosan akkor találkozott ez a mi erdélyi irodalmi törekvésünk az emigrációs magyarság törekvéseivel, amikor otthon, vagyis Romániában, de nagyrészt Magyarországon is — amiről ugye sokkal többet tudnak — szinte teljes egészében lehetetlenné vált a közösségi drámák, a kollektivitás drámáinak az elmondása, a kifejezése, a megörökítése, a színpadra vitele, a regénybe költöztetése; lehetelenné vált iszonyatos cenzurális viszonyok között, a totalitárius rendszerek következményeként. Ennek ellenére találkoztak a mi törekvéseink éppen abban, hogy valamiképpen a hallgatás falát, ahogy később Tőkés László fogalmazott, le kell dönteni.

Ilyen faldöntögető szándéka volt a mi erdélyi irodalmi csoportunknak itt Amerikában. Ilyen faldöntögető szándékkal és gyengécske kis eredménnyel — mert hiszen a kezdet gyengécske volt — jártunk itt 1973-ban, amikor már határozott fordulatot tapasztal16 ÍTT-OTT 25. évi. (1992), 3. (121.) tzám

hattunk az erdélyi magyar irodalomban és amikor ennek a fordulatnak jeleként magam is egy-két munkát már letehettem az asztalra. Amikor a mi olvasóink valóban felkapták a fejüket és elégedetten jelezték azt, hogy mostmár talán ezek a mi íróink minthogyha többet kezdenének elmondani a mi életünkről. Viszont hadd mondjam el, hogy a mi erőfeszítésünk sokkal gyengébb volt mint amilyen ereje van a mai napig is az asszimilációs törekvéseknek.

Ne higgye senki, hogy sikerült bármilyen módon is megállítanunk azt az iszonyatos pusztulást, amely jellemzi a kisebbségi életet, az elszakított kisebbségi tömegek életét Erdélyben. Ne higgye senki azt, hogy valamilyen módon lényegi előrehaladás történt a kisebbségi jogok kiharcolása dolgában. Ne higgye senki azt, hogy megállt a nagyméretű kivándorlás és hogy nem tartunk még mindig ott, hogy rövid időn belül iszonyatos veszteségnek leszünk az áldozatai. Ne higgye senki azt, hogy a totalitárius rendszer megdöntése után egészen biztosan lehetővé vált az erdélyi magyarság kollektív létének a megmentése. Ezekért a szavakért, jól tudom, elítélnek engem Kolozsvárott és másutt is politológus kollégák vagy micsodák, elítélnek mint pesszimistát, de teljességgel érthetetlen számomra az, hogy mire alapozzák a kifogásaikat. Ugyanis azon az egyetlen egy öncélú mondaton kívül, hogy „nem szabad pesszimistáknak lennünk”, azon kívül nemigen lehetséges tényeket felhozni az én borúlátónak tűnő megállapításaim ellen. Mert elment a negyedmillió 1918-cal kezdődőleg, aztán elment a másik negyedmillió 44-45-ben; de ez minden eddigi menekülésnél nagyobb méretű.

Nincs az a falu, nincs az a tanya, nincs az a kisváros, nincs az a nagyváros, ahol ne minden harmadik magyar ne az után futkorászna, hogy miképpen szerzi be magának a szükséges iratokat és a szükséges kapcsolatokat és támogatási leveleket az ő elmenési szándékához. Nincs az a magyar település, ahonnan ne hiányoznának már a házasságban diadalmas fiatalok, akik gyermekekkel ültetnék tele azt a falut és azt a vidéket. Nincs már az a falu, ahol ne attól rettegne a református lelkész, hogy rövidesen el kell mennie, mert a helybéliek nem tudják összeadni a parókia és az egyházközség fenntartásához szükséges anyagiakat. Egy templomot lehet látni Kemény Zsigmond szülőfalujában, Alvincen. Körülbelül nyolcvanméteres madár-guanó szőnyegen lehet ebben az árpádkori templomban fel- és alá sétálni és denevéreket megfigyelni, az omlástól félve minden pillanatban. Mert omlik össze ez az Árpádkori templom, amelyről azt gondoltam, hogy egy-kettő van Dél-Erdélyben. Ma már megszámlálhatatlanok az ilyen elhagyott templomok, az ilyen összeomlók.

Olyan méretű, kedves barátaim, az erdélyi magyarságnak az elvándorlási szándéka, hogy most már nem is évtizedekben mérem a fogyatkozásnak azt a fokát, amikor a politikai képviselet dolgában lényeges módosulásra kell majd felkészülnünk. Amikor egyáltalán a közeli lehetőségeink mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben akkorát zuhannak, hogy nagyon nehéz lesz összeszedni magunk. És tragikusnak tartom azt, hogy mind a mai napig a fordulat után két és fél esztendővel, vagy mennyivel, még nem