Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

történelmi országterületre, sőt ennek nagyobbik részére sem, mindazonáltal a jelenlegi országterülettel határos magyarlakta vidékekre (elsősorban Szlovákia déli részére és a bácskai-bánáti terület északi részére) ki kell terjednie, ezenkívül el kell érnie Erdély helyzetének rendezését, amelyet legjobban egy önálló erdélyi állam (esetleg egy föderatív Románián belül) létrehozásával lehetne elérni. A magyar nemzeti stratégiáknak kétségkívül a trianoni határok revíziójára és korrekciójára is fel kellene készülnie, s ehhez adott esetben meg kellene nyernünk a nagyhatalmak támogatását: elvégre a kisebbségi sorba került magyarság kedvezőtlen helyzetét az ő döntéseik idézték elő, s ők felelősek az európai integráció előrehaladásáért, a közép-európai térség belső békéjéért.

Mindezeknek a nemzeti stratégiáknak a kidolgozása nem egyszerűen a mindenkori magyar kormány feladata, ellenkezőleg mindebben a magyar értelmiség különféle csoportjainak, szervezeteinek és intézményeinek, műhelyeinek kell részt vennie. Előnyös

volna, ha valamiféle munkamegosztás jönne létre egyrészről a magyarországi kormánypolitika, másrészről a különféle értelmiségi szervezetek és műhelyek között, amelyek a kormányt diplomáciai tekintetben is képesek lennének tehermentesíteni. Ennek a munkamegosztásnak a kialakítása tkp. a jövőre vár és ebben a munkamegosztásban természetesen a nyugati világban szétszóródásban élő magyarságnak is részt kell vennie. Ez a magyarság, különösen a nyugati magyar értelmiség a múltban is igen sok feladatot vállalt magára a Kárpát-medencében élő magyarság érdekében és szolgálatában. A jövőben is a külföldi közvélemény és sajtó tájékoztatásával és megnyerésével („lobbyzással”) és persze a magyar nemzeti stratégiák kidolgozásában és megvalósításában való közvetlen részvétellel szolgálhatja az odahaza élő magyarságot, legfőképpen azzal, hogy a kisebbségi létbe szorított magyarok egyszer valóban szabadon élhessék nemzeti életüket és ápolhassák nemzeti kultúrájukat. □

Pomogáts Béla:

Erdély követe

Bevezető szavak Sütő András előadása elé Reménység Tava, 1992. aug.

Több mint két évtizede olvastam Sütő András könyvét: az Anyám könnyű álmot ígér-t. Újvidékre utaztam, az akkor megalakult Hungarológiai Intézet vendégének, s a hosszú utazásra a frissen megjelent könyvet vittem magammal: ahogy a gyorsvonat kigördült a Keleti Pályaudvarról, és elhagyta Budapestet, elővettem a könyvet, és nem tudtam letenni. Ott: valahol Kőbánya és Kelebia között megszólalt Erdély, az erdélyi magyarság, Sütő könyvének lapjain. Mintha a hallgatás súlyos, évtizedeken át leeresztett függönyét húzta volna fel valamilyen titokzatos erő. Az erdélyi magyar sors valósága, ennek háttere és története tárult fel előttem. Az a valóság, amelyről sokat tudtam már akkor, mint erdélyi utas tapasztalatokat is szereztem róla, de amelyet addig az erdélyi magyar irodalomból csak töredékesen, rejtve, kendőzve ismerhettem meg. Sütő András arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság miként süllyedt kisebbségi sorba, hogyan vált áldozatává a fóléje nehezedő erőszakos hatalomnak, és hogyan küzd a megmaradásért: anyanyelvéért, kultúrájáért, múltjának megtartásáért.

Az Anyám könnyű álmot ígér egyszerre volt alapos falurajz és személyes vallomás, dokumentumokban gazdag szociográfia és a súlyos tapasztalatokat elemző módszerrel átvilágító esszéregény. Mint mondottam, a hosszú időn, talán túlságosan hosszú időn át hallgató magyar Erdély szólalt meg benne és általa, majd ugyanez szólalt meg Sütő András későbbi műveiben: az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című regényben, amely arról ad képet, hogy egy gyermek, a most

itt lévő Lacika, miként veszi birtokába a nyelvet, az anyanyelvet, és általa miként veszi birtokába a teremtett világot. Majd elbeszélésekben és vallomásokban, amelyek nemcsak az erdélyi magyar sors alakulásáról számoltak be, hanem hangot adtak az erdélyi magyarság törekvéseinek és vágyainak is. Végül drámai műveiben, amelyek történelmi vagy éppen mitológiai köntösben ábrázolták az erdélyi magyarság tapasztalatait és konfliktusait. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, a Szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és a többi dráma éppen azokat a tragikus helyzeteket és választási kényszereket jelenítette meg, amelyeket az erdélyi magyarság elszakítottsága, magára hagyottsága és lassú elsorvasztása okozott. Ezek a drámák és elbeszélő múvek a magyar Erdélyt szólítják meg, és ennek fájdalmas panaszát fejezik ki, egyszersmind általános és egyetemes emberi tapasztalatokat foglalnak össze. Az értelmiségi lét, az alávetettség, a kisebbségi sorsba taszítottság egyetemes tapasztalatai ezek.

Sütő András az erdélyi magyarság igen nehéz és mindenképpen megrendítő sorsáról beszél, s talán éppen e beszédmód ígéri a feloldást. Ez a beszédmód a költészeté. Minden nyelv költészet, költészet a magyar nyelv is, amely merész szabadságában, keleti pompájában nem egyszerűen a kommunikáció eszköze, hanem a költői képzelet és teremtő erő műve is. Sütő András nem pusztán regényeket, elbeszéléseket és drámai műveket alkotott, hanem költészetet is, éppen nyelvében, amely egyszerre hordozza magában a gazdagságot és a fájdalmat, hiszen olyan világról ad képet, amelyet pusztító erők könyörtelensége fenyeget. Ennek a nyelvnek a költőisége mégsem az esendőségről, az elmúlásról, nem a halálról beszél, ellenkezőleg a reménységről tesz tanúságot. A megmaradás, a túlélés reményeiről. □

12 ÍTT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám