Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
Sütő András (Marosvásárhely): Erdélyi sors és irodalom A szerző által át nem nézett, hangfelvételről leírt szöveg Azt hiszem, hogy szervesen kapcsolódhatom ahhoz, amit elmondtak a barátaim — nem rólam, hanem rólunk. Arról a világról, amelyről szeretnék röviden, röpke módon, valamit mondani. Szeretném, hogyha szavaimat úgy értené mindenki, ahogy megpróbálom azokat megfogalmazni, már az elején jelezve, hogy vád és védelem lesz, amit mondandó vagyok. Egy történelmi időnek szóló vádbeszéd és a reménytelen reménységünknek a védelme. Hogyha csak vádbeszédre vállalkoznék, akkor értelmetlenség lenne azt elmondanom, mert a puszta váddal nem megyünk semmire. Meg kell találnunk a reménynek azokat a szálait, amelyekbe még belekapaszkodhatunk akkor is, hogyha nagyon sötét az, amit fel kell görgetnem most önök elé. Sokkal sötétebb, mint ahogy bárki is képzeli, talán még odahaza is. Ugyanis mindinkább kezd meggyőződésemmé válni, hogy a repülő késeket nem mindig veszik észre az emberek. Tapasztalom, hogy parázson járó szenvedő lények úgy gondolják, hogy pázsiton mászkálnak. Tapasztalom, hogy a félig legyilkolt ember úgy gondolja, hogy még élhet, mert abban reménykedik, hogy valamiképpen a vére folyása el fog állni. Tapasztalom, hogy amikor elfogytunk sok százezernyi fogyatkozásban, akkor rosszallva veszik tudomásul, ha valaki azt mondja: Emberek! Megfogyatkoztunk! — Nem igaz, mert itt van négy gyerek mellettem — de nem látja, hogy a másik házban milyen üresség van. Tapasztalom, hogy irodalmi körökben úgy kezelik az irodalmat, mint valami csodaszert, holott nem az. Úgy kezelik, mint az élet előtt való értéket, holott nem az, mert csak az élet után következik. Úgy kezelik, mint valamit, aminek semmi köze az etikához, holott tömény etika az esztétika is. Lehet, hogy [Pomogáts] Béla vitába szállna velem mostan, de én nem hiszek abban az irodalomban, amelyik kizárólagos esztétikai szempontok alapján elhárítja magától az etikát. Az etika nélküli irodalom öncélú játék és felelőtlenség. Élet és irodalom viszonylatában az élet az elsődleges, és — ha úgy adódik — akkor nincs szükségünk irodalomra. Nem tudtam soha elfogadni azokat a vakmerő művészeket, akik a művészetért magáért képesek meghalni, miközben egy gyermeket gyilkolnak mellettük! Soha nem tudtam megbocsátani azoknak a művész kollégáimnak, akik egy rím kedvéért feláldoznak egy falut, akik egy esztétikai villanásért feláldoznak egy anyát, akik az anyanyelvűnket odadobnák egy esztétikailag izgalmas és Amerikában megbecsült sorért. A művészetnek ezeket a kereskedőit mindig megvetettem, és mindig kerestem a fonákját is az ilyen művésznek, hogy vajon milyen háttér teremtette benne azt a közömbösséget, amellyel megveti az emberi fájdalmat, az emberi sorskérdések minden sötét gomolyagát egy ékszer — egy esztétikainak nevezett megoldás — kedvéért. Tudom, hogy ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy most előtárom, de tudatosan egyszerűsítek annak érdekében, hogy érzékeltessem: én az élet partján, az élet szenvedéseinek a partjáról nézve tartom az irodalmat az élet szolgálóleányának és ha ezt a feladatát nem teljesíti, akkor nincsen szükség reá! Akkor szükség van anyákra, akik egy-egy gyermeket megvigasztalnak, szükség van favágóra, aki egy házban meleget teremt, szükség van orvosra, aki egy sebet elköt, de nincs szükség a szavak vajákosára, aki úgy képzeli, hogy valami fantasztikus dolgot mond ki akkor, amikor az élettel nem törődve csak önmagából próbál meríteni. Természetesen más helyzet az, amikor mi magunk azonosak vagyunk azzal az élettel, amelyet megszólaltatunk. Mert ebben az esetben egy nép, egy nemzet, egy világ, egy közösség, egy kollektivitás szólal meg az egyén, az egyedi, a soha nem volt, soha nem tapasztalt művésznek a hangján. Az én mondandóm lényege tehát, kedves barátaim, az, hogy meddig volt, van és lesz értelme erdélyi irodalomról beszélni. Erdélyi irodalom és erdélyi sors, ez mostani mondandómnak a meghirdetett címe. Ebben a mondandóban a hangsúlyt a sorsunkra vetem, arra a sorsra, amelyet mindenki ismer és amelyet mégsem ismer senki. Amelyet mindenki fölkarol és amelyet mégsem fog senki megmenteni, hogyha a történelem kedvező fordulatai nem tesznek valamifajta engedményt számunkra. Arról a sorsról szeretnék tehát beszélni, amely kitermelte azt az irodalmat, amelyet szeretünk, becsülünk és amelytől továbbra is olyan irodalmat remélhetünk, amely mindenek előtt nekünk használ és amely netalántán részleteiben és szerencsésebb vonatkozásaiban eljut a nagyvilág érdeklődési körébe is. Tulajdonképpen egy jajkialtással kezdődött ez az erdélyi irodalom. A Kós Károly-féle jajkiáltással és azzal a hívással, hogy álljanak meg a menekülő emberek. Ez a menekülési áradat Erdélyből csak folytatása volt valaminek, tehát az erdélyi irodalom drámája már korábban kezdődött. Azzal kezdődött valójában, hogy Erdély, Magyarország legnépesebb területe, vált a leggyérebben lakott területévé a keleti — tatár és török — támadások folytán. Azzal kezdődött ez a dráma, hogy a Mezőséget, a legsűrűbben lakott székely területét Erdélynek már a tizenhatodik században úgy kiirtották, hogy alig-alig maradt magyar magja ennek a hatalmas törzsi magyarságnak. Azzal folytatódott, hogy Erdély adta igen-igen nagy részét a negyvennyolc-negyvenkilences szabadságharc katonáinak, hogy minden családból többen is estek el a csatatereken. Azzal kezdődött, hogy Erdély adta az első világháború megszámlálhatatlanul hatalmas tömegeit a frontok számára. Aztán a második világháború vitt el hatalmas tömegeket és a második békeszerződés, akárcsak az első, Trianon. Tehát az első világháború elvitt negyedmillió magyart, a második világháború elvitt negyedmillió magyart, a Ceau§escu-féle diktatúra rengeteg magyart vitt el, még nem tudjuk, hogy mennyit, a lényeg az, hogy nagyon sokat. Ebben a fogyatkozásban szólalt meg Kós Károly 1918 után, azzal a reménnyel, hogy megállíthatja a menekülő erdélyi magyarságot. Részint sikerült megállítania, azzal is, hogy ő maga megállt és ottmaradt. Az erdélyi magyar irodalom tehát valójában egy megálló és otthonmaradó emberrel ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) *zám 13