Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
fenyegető további dezintegráció van soron. Ez a dezintegrációs folyamat különös szerepet és felelősséget ró a magyar politikára, külpolitikára, amelynek lehetőségei szerint inkább az integrációs, mint a dezintegrációs folyamatokat kellene elősegítenie. A régió nemzeteinek mindenesetre elóbb-utóbb egy új „békeszerződés” tárgyalóasztalához kell leülniök: az évezredforduló talán legfontosabb stratégiai feladata ennek az új „békeszerződésnek” a létrehozása. Addig azonban a hagyományos nacionalista szenvedélyek által keltett ideológiád és politikai válságokon, konfliktusokon keresztül vezet az út. Közép-Európa most egy tanulási folyamat részese: csak remélni lehet, hogy Eszék, Szarajevó, Dubrovnik — és Marosvásárhely— sorsából végül tanulni fog. Nemzeti stratégiák Magyarország és a Kárpátok gyűrűjében élő magyarság jelen helyzetét egy különös történelmi és politikai „paradoxon” határozza meg: a magyarság most már mindenképpen fel kívánja építeni a maga nemzeti integrációját, vagyis fel kívánja számolni azt a sokévtizedes széttagoltságot, amelyet az elveszített háborúk okoztak, és amelyet a trianoni és a párizsi szerződések szentesítettek, s legalább kulturális, szellemi és lelki értelemben helyre akarja állítani nemzeti egységét. Ugyanakkor a közép- és kelet-európai régióban általános politikai dezintegráció megy végbe, és ez a szétesési és felbomlási folyamat veszélyezteti a magyasrság integrációs törekvéseit. Ez a történelmi és politikai „paradoxon” mindazonáltal nem határozza meg eleve a soron következő események menetét, nem determinálja a közép- és kelet-európai viszonyokat, a régió jövője továbbra is nyitott, s noha baljós árnyékok vetülnek a térség fölé, a bekövetkező eseményeknek több „forgatókönyve” is lehet. A magyarság által követendő politikai irányokat, de szívesebben mondanám így: nemzeti stratégiákat ezeknek a „forgatókönyveknek” kell meghatározniuk. A számunkra — és az egész közép-európai régió számára — a leginkább kedvező „forgatókönyv” az lenne, ha térségünkre minél inkábh kiteijedne az európai integráció folyamata, és ez a folyamat a saját medrébe kényszerítené a közép-európai országokat, következésképp leállítaná a dezintegrációs politikát. Vannak ennek a „forgatókönyvnek” biztató jelei, így pl. éppen Magyarország — és mellette Csehország vagy Szlovénia — erősödő kapcsolatai az európai gazdasági szervezetekkel és piacokkal, a „Visegrádi Hármak” (Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország) államcsoportjának kialakulása (ez az együttműködés kétségtelenül meggyengült Csehország és Szlovákia szétválásával), illetve a Közép-európai Együttműködés (korábban Alpok-Adria-együttműködés, majd „Pentagonale”, később „Hexagonale”-csoport, amely jelenleg Olaszországot, Ausztriát, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot, Szlovéniát és Horvátországot foglalja magába) létrejötte: mindez az európai és a közép-európai integráció eredményességének eszköze lehet. Ez az integráció átfoghatja a közép-európai régió nyugati felét, tehát azokat a nemzeteket és országokat, amelyek korábban és mindig a nyugati civilizáció, a nyugati kereszténység és a nyugati politikai kultúra vonzásában fejlődtek, és csak külső hatalmi erőszak következtében váltak valamilyen keleti birodalom: a török, az orosz, illetve a szovjet vazallusaivá. Ugyanakkor ebben az integrációban nehezebben fog elhelyezkedni a térség keleti-dél-keleti része, azok a nemzetek és országok, amelyek a bizánci kultúrkörben, a keleti kereszténység és a despotizmusra alapozott keleti politikai kultúrák vonzásában élték életüket. Számunkra igen nagy gondot jelent, hogy a kisebbségi helyzetbe taszított magyarság többnyire ennek a „kelet-közép-európai” zónában (Szerbiában, Romániában, a Kárpátalján) él, vagyis olyan országokban, amelyek a nyugati integrációnak többnyire hátat akarnak fordítani. Mindazonáltal a közép-európai térség teljes integrációja volna a kívánatos, ez az integráció ugyanis lehetővé tenné az utódállamokban élő magyarság nemzeti integrációját is, egy olyan közép-európai vagy európai szövetség keretei között, amely minden nemzet és nemzeti kisebbség önrendelkezését elismeri és „légneműsíti” a belső határokat. Egy másik „forgatókönyv” szerint a magyarság nemzeti integrációját az utódállamokban élő magyar népcsoportok autonómiájára lehetne építeni. Ennek az autonómiának a lehető legszélesebb körben kellene érvényesülnie: ahol lehetséges, pl. a Székelyföldön, Szlovákia déli területein, a Kárpátalján Beregszász környékén és a Bácska északi részén magyar területi autonómiák keretében, máshol városi, falusi és regionális önkormányzatok révén, általánosságban pedig annak a személyi választásnak és „nemzetiségi kataszternek” az alapján, amelyet az „ausztromarxizmus” képviselői: Otto Bauer és Karl Renner javasoltak még a kettős monarchia keretei között. Az utódállamokban élő magyarság ilyen módon nem kérdőjelezné meg a fennálló határokat és az állami szuverenitást, önigazgatásával és kollektív igazának minél teljesebb birtokában mégis meg tudná védelmezni kulturális és egyházi, politikai és gazdasági intézményeit, meg tudná alapozni önálló fejlődését, és szoros kapcsolatba tudna lépni az anyaország magyarságával: szerepet tudna vállalni a magyar nemzeti integráció létrehozásában. Ilyen autonómiatervek érlelődnek különben a délvidéki, a felvidéki és a kárpátaljai, sót a székelyföldi magyar értelmiség szellemi műhelyeiben. Végül megint másik „forgatókönyvet” jelöl meg az, ha a szomszédos országokban etnocentrikus és etnokratikus elnyomó politikai rendszerek jönnek létre, amelyek korlátozni vagy éppen felszámolni kívánják a kisebbségi magyarság jogait, meg kívánják szüntetni anyanyelvi kultúrájának intézményeit, és szélsőséges esetben a kisebbségi magyarság elűzésére, áttelepítésére törekednek, avagy erőszakos merényleteket hajtanak végre ellene. Sajnos ezek a törekvések — az önállóvá váló Szlovákiában, az egykori Jugoszlávia nem-szerb részei ellen véres háborút viselő szerb politikában, sőt Romániában is — jelen vannak, számolni kell velük. Ebben a súlyos esetben a magyar politikának és kormánynak a veszélyeztetett magyarság hatékony védelmére kell elszánnia magát, és fel kell vetnie a trianoni határok revíziójának gondolatát. Ez a revízió természetesen nem terjedhet ki a teljes 1TT-0TT 25. évf. (1992), 3. (121.) *zám 11
