Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

ológiája is. Noha azzal a lényegbevágó különbséggel, hogy akkor az általánosan érvényesülő liberalizmus és pluralizmus nemcsak enyhítette, hanem egyenesen lehetetlenné is tette az államnemzeti koncepció gyakorlati megvalósítását. Ezzel szemben pl. a közelmúlt Romániájának totalitárius berendezkedése, illetve egyszemélyi despotizmusa szinte korlátlan teret nyitott az államnemzeti ideológia hatalmi érvényesülése előtt. Elégedetlenül kell megállapítanunk azt is, hogy ez az államnemzeti ideológia nem bukott meg a diktarúrával együtt, ellenkezőleg, más köntösben, másfajta retorikával ma is súlyos társadalmi konfliktusokat és emberi szenvedéseket okoz.

A liberális és pluralista keretek között fellépő magyar államnemzet-felfogás, mint ismeretes, teljes mértékben csődbe került és összeomláshoz vezetett. A ma érvényben lévő hasonló kelet-európai nemzeti ideológiákat pedig pusztán a kommunista diktatúrákat túlélő hatalmi gépezetek, az állami „erőszakszervezetek” támasztják alá. Ezek a tapasztalatok erősítenek meg bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy az ún. kelet-közép-európai régióban az államnemzeti ideológiát nem lehet erőszak nélkül, tehát demokratikus eszközökkel fenntartani, ezért helyette a „kultúrnemzet” koncepciójának érvényesülését kell elősegíteni. Ahogy az „államnemzet” — a nation politique — fogalma a francia felvilágosodás terméke volt, a „kultúrnemzet” — a Kulturnation — gondolata a német felvilágosodásnak, illetve a romantikának köszönheti eredetét. Ez a koncepció a nemzet fogalmát nem politikai és állami meghatározottsággal, hanem nyelvi és kulturális kritériumokkal jelöli meg, igen nagy szerepet ad a közös tradícióknak és az összetartozás kollektív tudattartalmainak, ezzel szemben csökkenteni igyekszik az államhatárok elválasztó szerepét. Lehetséges, hogy Nyugat-Európában (legalábbis Spanyolország kivételével), ahol a nemzeti kisebbségek aránya nem haladja meg a néhány százalékot, fenntartható a „politikai nemzet” koncepciója, Közép- és Kelet-Európábán azonban, ahol (éppen Magyarország kivételével) ez az arányszám tíz vagy többször tíz százalék fölött van, csak a „kultúrnemzet” gondolatköre érvényesíthető, legalábbis egy demokratikus és humanitárius fejlődés esetében ennek a gondolatkörnek kellene érvényesülnie.

Nemzeti integráció

A magyar szellemi és politikai életben időről-időre felvetődik az az igény, hogy az előttünk álló történelmi feladatok megoldása nem nélkülözheti a kívánatos nemzeti integrációt. A kommunista diktatúra egyik fájdalmas következménye éppen abban volt, hogy fellazította a nemzetet átfogó erkölcsi kötelékeket, és atomjaira bontotta a társadalmat: egy szétvert nemzettel és egy atomizált emberközösséggel aztán tetszése szerint bánhatott. A nemzeti integráció helyreállítása, sőt a korábbiaknál is fokozottabb megerősítése napirendre került a diktatúra felszámolásának időszakában, s azt lehetett remélni, hogy teljesen ki fog bontakozni egy sikeres rendszerváltás után. Ezekre a reményeinkre, sajnálatosan, rácáfolt az utóbbi két esztendő politikai története. Az időközben bekövetkezett politikai megoszlások és pártharcok

következtében Magyarország mára politikai, sőt mentális értelemben két részre szakadt. E tágasnak semmiképpen sem mondható határok között egyidejűleg mintha két Magyarország létezne: nemcsak két politikai stratégia, nemcsak két politikai kultúra, hanem két mentalitás, sőt két nyelvhasználat. Hiszen ha általában ugyanazokat a kifejezéseket — „szociális piacgazdálkodás”, „európai felzárkózás”, „népképviseleti demokrácia”, „sajtószabadság” — használják is a kormánypárti és az ellenzéki politikusok, engesztelhetetlen vitáik mindig bizonyítják, hogy a legkevésbé sem értik rajtuk ugyanazt. Még nyilvánvalóbb a „nyelvi” megosztás abban az esetben, ha a konzervatívok és a liberálisok a saját eszmerendszerükről beszélnek a nyilvánosság előtt. A Magyar Fórum és a Beszélő táborának nyelvhasználata valóban két külön politikai nyelvezetet alkot, közöttük szinte reménytelen hidat építeni, s hol az az önkéntes és vakmerő tolmács, aki közvetíteni próbálna a kormánypártiak és az ellenzékiek, a magyar és a szabad demokraták között?

A politikai nyelvhasználatnak ez a végzetes kettéhasadása nem először jelenik meg nálunk, minthogy hasonló konfliktusok osztották meg a századforduló után a nemzeti „antiliberálisokat” és a liberálisokat, vagy a harmincas években a népieseket és az urbánusokat. Hogy ismét politikai és kulturális táborokra hivatkozzam, első esetben, mondjuk, a Magyar Figyelő és a Huszadik Század, a másodikban a Válasz és a Szép Szó körét. És az egymással szembefordított nyelvezetek mögött persze ott volt a két — összebékíthetetlennek tetsző — mentalitás, a két — egymást kizárni kívánó — vízió arról, hogy Magyarország jövője milyen legyen. Egyáltalán a jelen vitáinak és kinyilatkoztatásainak kellő megítéléséhez nem árt újraolvasni vagy éppen elolvasni a régi vitákat, az egyszer már hangot kapott elméleteket. Harsányi Kálmán vagy Szabó Dezső régi regényeiben, vagy a másik oldalon Ignotus és Jászi Oszkár írásaiban jelen van szinte mindaz a kérdés, vád és panasz, amely mostanában felizzítja a levegőt.

Az, hogy a magyar politikai kultúrának kettős hagyománya és kettős arca van, egyáltalán nem vadonatúj jelenség, és annak is megvan a története, ahogyan ez a két hagyományos politikai kultúra egymásra támad és egymástól radikálisan eltérő politikai nyelvhasználatot vezet be, hogy még a kölcsönös kommunikációnak se maradjanak jó esélyei. Szerencsésebb időszakokban — pl. az 56-os forradalom idején vagy a nyolcvanas évek közepén: a monori találkozó és a Bibó-emlékkönyv történelmi pillanataiban — csökken vagy éppen megszűnni látszik ez a tragikus veszélyeket felidéző politikai és kommunikációs hasadás. Máskor végzetesen növekszik a szakadék a kétféle politikai mentalitás és kultúra között. Manapság ez a szakadék már szinte áthidalhatatlannak tetszik s végzetes következményeket rejthet, éppenséggel a történelmi újrakezdés és újjászületés ígéretét s vele egy ország már-már feltámadó bizalmát nyelheti el.

Holott igen jeles és hatékony példái vannak annak, hogy ez a korszerűnek látszó politikai és kulturális megoszlás elkerülhető. Mindenekelőtt modem irodalmunk első nagy mozgalmára és műhelyére: a Nyugat-ra és a körötte gyülekező „nagy nemzedékre”

FTT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám 7