Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

gondolok. A Nyugat ugyanis nem egyszerűen az irodalom és a művészeti gondolkodás műhelye volt, hanem a teljes kultúráé, a szellemé: a társadalomtudományoké és a politikai gondolkodásé is. Mint a 20. századi magyar szellemiség egyik legátfogóbb és legeredményesebb műhelye, valójában arra törekedett, hogy egyeztesse a hagyományokat és a modernizációt, a nemzeti és a liberális elveket, a magyar és az európai értékeket. Már a főszerkesztő, Ignotus hírneves beköszöntő írása, a „Kelet népe” azt az értékeket, szemléleteket és mentalitásokat egyeztető kulturális stratégiát körvonalazta: „A nap s az emberiség s a történelem — olvasom — keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja... A Csaba útja az égen és földön, tudásban, szépségben és munkában, mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.”

Ady és Babits, Móricz és Kosztolányi minden tekintetben Kelet és Nyugat, azaz a nemzeti és az európai értékek egyeztetésére és szintézisének létrehozására törekedett. A Nyugat nagy írói szinte kivétel nélkül „vidéki” származásúak voltak s magukkal hozták szűkebb régiójuk szellemét: Ady a Partiumét, Babits a Dunántúlét, Móricz a Tiszavidékét, Kosztolányi a Bácskáét. Egyszersmind ők lettek a magyar urbanitás, az (Ady szavaival) „városos Magyarország” első hiteles képviselői, akik megformálták ennek a magyar urbanitásnak a szellemét. Mindig és következetesen egyszerre, egymással kiegészítve képviselték a nemzeti hagyományt, a nemzeti identitást és a kulturális, társadalmi modernizációt. Jól tudták, hogy a magyarság és az európaiság fogalmát nem lehet elválasztani egymástól: aki nem marad magyar, az gyökértelen lesz Európában, és aki nem lesz európai, az magyarságát is el fogja veszíteni.

A jelenben megint olyan kérdésekre és kihívásokra kell válaszolnunk, mint amilyenekre a Nyugat írói egyszer már feleletet adtak. Most ugyancsak egyrészről nemzeti identitásunk helyreállítása, másrészről a teljes (gazdasági, társadalmi, kulturális) modernizáció a nagy közös feladat. A kettőt nem lehet, nem szabad egymástól elszakítani, és még kevésbé azt a sokat emlegetett „liberális minimumot”, amely határt szabhat minden etatista vagy központosító törekvésnek és meggátolja, hogy bármiféle „ideologikus” politika hatalmi helyzetbe kerüljön, egyszersmind el kellene fogadni, ugyancsak általánosan, egy bizonyos „nemzeti minimumot”, amely garanciát jelenthet abban a tekintetben, hogy az államéletben, a politika küzdőterein és a társadalomban az össznemzeti érdekek és értékek érvényesüljenek. Lehetnek viták és lehetnek szellemi vagy politikai küzdelmek e liberális és nemzeti „minimumot” egyaránt vállaló és képviselő politika, a nemzeti, egyszersmind modernizációs stratégia különféle változatainak hívei között, a magyar politikai életnek mindazonáltal nem a nemzeti identitás vagy az európai modernizáció között kell választania, s e választás kényszere szerint felsorakoznia. Ez a választási kényszer, amely mostanra szinte meghatározó szerepet kapott, pusztító végzet lehet, s a „nemzeti” és a „modernizációs” (liberális) tábor között megnyíló szakadék valóban két egymással feleselő, egymással szembenálló országra oszthatja azt a virtuális Magyarországot, amely mindnyájunké és

8 ITT-OTT 25. évi. (1992), 3. (121.) *zám

amelynek mindnyájunk országának is kell maradnia.

A nemzeti integráció és a kisebbségi helyzetbe szorított magyarok

A kívánatos nemzeti integrációnak természetesen az egész magyarságra: tehát a kisebbségi helyzetbe szorított és a nyugati diaszpórában élő magyarságra is ki kell terjednie. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a szomszédos országokban, az ún. utódállamokban, ősi lakóhelyén élő nagyjából három és félmilliós magyarságnak vissza kell térnie a magyar nemzeti kultúra átfogó keretei közé. Az 1920-as trianoni, majd az 1947-es párizsi „békeszerződéseknek” ugyanis nemcsak az volt a következményük, hogy a történelmi országot feldarabolták és a magyarság egyharmad részét idegen és vele szemben ellenséges kormányzatoknak szolgáltatták ki, hanem az is, hogy megtörték azt a kulturális, szellemi és lelki egységet, amely a kárpátmedencei letelepedése óta mindig is a magyarság tulajdona volt. Az elcsatolt területeken élő magyarság mindig ki volt szolgáltatva a fölötte uralkodó idegen hatalomnak, fejlődése nem maradhatott egyenletes a különböző országokban, hiszen például Románia és Csehszlovákia, vagy Románia és Jugoszlávia helyzete között igen nagy eltérés volt tapasztalható a második világháborút követő két-három évtizedben, és ez erősen kihatott az ott élő magyarság kulturális és politikai viszonyainak alakulására is.

Egyik legfontosabb feladatunk ezért most: az ezredforduló körül, az öt országban élő kárpát-medencei magyarság (és természetesen a nyugat-európai és tengerentúli szórványokban élő magyarság): a világ tizenötmilliós magyarsága kulturális és lelki integrációja. Ez elsősorban a magyar állam, az anyaországi társadalom és szellemi élet feladata, amelynek elvégzésében ugyanakkor sokat segíthetnek — gazdasági, politikai és kulturális eszközeikkel — a nyugati világ magyarjai. A politikának mindenképpen arra kell törekednie, hogy a fennálló és szerencsés körülmények hatására esetleg változó államhatárok ne jelentsenek akadályt a magyarság szellemi, lelki egységének helyreállítása során. Ennek az új nemzeti egységnek a kimunkálásához és kivívásához természetesen működőképes intézményekre van szükség, mégpedig elsősorban nem az állam, hanem a társadalom és a szellemi élet intézményeire, amelyeket az állam támogat. A közvetlen állami felelősségvállalás ugyanis diplomáciai nehézségekkel járhat, az államnak tehát az a feladata, hogy anyagi téren teremtse meg az összmagyar nemzeti egység szolgálatában álló társadalmi és kulturális szervezetek hatékony működésének feltételeit. Ilyen szervezetek lehetnek mindenekelőtt a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia, amelyeknek már csak a közös stratégiai feladatok következtében is együtt kell működniök.

A magyar egység ügye most a történelem napirendjére került, azt azonban nem lehet állítani, hogy ne volnának előtte igen súlyos akadályok: ilyenek mindenekelőtt a szomszédos országokban lábrakapó és hihetetlen mértékben megerősödő nacionalizmusok. A közép- és kelet-európai nacionalizmusok virulens újjáéledése igen nagy veszélyt jelent a magyar kisebbségek számára, minthogy nemcsak az utóbbi két-